Séta a nagyy tóhoz.

 Tegnap, október 23-án gyönyörű,napsütéses,szélcsendes délujtán volt.Fogtam a botomat és sétálni indultam a Porostó fele. Tulajdonképpen készültem rá, hogy az őszi tavat majd meg akarom nézni. Hát itt volt a pillanat. A szinekben pompázó fák,bokrok vonzottak a tovább sétálásra.

Régen jártam ősszel a nagy tónál,ami tulajdonképpen halastó . Alig ismertem a helyre,úgy megváltozott. A kis fácskák óriásra nőttek,a jurta nem is látszott tőlük. Mintha egyy ismeretlen területen jártam volna. 10 év! Bizonyy minden változik körülöttem és benne én is. Öregszem és ezt el kell fogadnom. Ez az élet rendje. A fák ősszel lehullajtják a gyönyörű sárga leveleiket,de tavasszal újra élednek. Viszont ránk emberekre egyre csak rakódik az évek súlya, betegségek,egyebek,magánosság,befelé fordulás. 

Junius

Imádom ezt a hónapot...is. De tényleg. Napfényes reggelre ébredni jó korán és ki a kertbe mielőbb. Kint harsogó zöld minden szines virágokkal tarkitva.Kertfeljárás. Itt-ott kihúzok egy-egy gazt, meglocsolom a frissen dugott palántákat. Akár órákra is kint felejtem magamat, mert itt nyirni kell a bokrokat, sövényt, ott a fű vár lenyirásra, de kapálni is kell ezt-azt. Ugy kell magamat beparancsolni gyyógyszert beven ni,reggelizni, kis rendet csapni magam körül. Közben persze lekapkodok pár szem kései földiepret és be is kapkodom azon nyomban. Lebotolok a legalsó udvarra a nagy eperfa alá. Érik a fekete eper. Pár szem lecsuszik, de meg kell néznem a telken a fehér eperfán van e? Hát sokkal satnyább, kevesebb, de édes mint a méz, azt is meg kell kóstolni. Vissza ballagok a középső udvarra ott nagyszemű málna kinálja magát, hát ki tud ellenálni? Talán nem is kellene reggelizni, azért egy piritós kijár, persze cseresznyével, amit a pálya sarkán lévő magról kelt cseresznyefáról szedtem hazajövet a temetőből. Mert oda is kibiciklizek legalább egyszer egy héten és viszem az éppen nyiló virágokból szedet csokromat, meglocsolom, megkapálom a sirkövek előtti virágágyást. Viszem az elszáradt virágot a gerággyánál lévő gyűjtőbe, látom, hogy az árok szépen ki van takaritva és tulnan sárgállik a az érett gabona, azt hiszem árpa. Azt nekem feltétlen le kell fényképeznem, mert annyira szép ilyenkor. Átbotorkálok a bot segitségével az árkon és elémterül a gyönyörű zöldben és sárgában tündöklő határ. Jövet-menet megcsodálom és le is fotózom a tavat, a rétet, a kiserdőt. Gyönyörűek. Most épp a hársfa virágzik, rengeteg illatos fürtös virág lóg rajta. Vágok óvatosan pár ágat ,vázába teszem, isteni az illata, de rájövök, hogy apró bogarak is vannak rajta, hát kirakom a kerti asztalra. Ekkora már eléggé melegszik az idő, behuzódok a jó kis hűvös házamba főzni, mosni,vasalni,takaritani, kicsit tévézni este feléig, akkor megint keresek valami dolgot a kertben és érdekes módon mindig akad.

Pendzsu

A férje becézte igy, miután szép fiatalasszonyként a falunkba hozta.Kislányként csodálattal bámultam a nagy kék szemeit, a csínos alakját, a jólszabott ruhákat rajta.A Porostóra néző kis nádfedeles házban laktak, amit ugy berendezett, ahogy abban az időben 1960 ban a mi falunkban csak kevesen. Maga meszelte szinesre a falakat, csíkot húzott mintákat hengerelt. A felső ház tiszta szoba volt, oda hozta az intarziás hálót,diszítette csipkével, himzéssel,párnákkal,szőnyegekkel,szoba növényekkel.A kicsi konyhát is kicsínosította, sőt a kamrát is átrendezte lakószobának. Kedves, szeretetre méltó modora mindenkit elbűvölt. Szeretett olvasni, sok könyvet kaptam tőle elolvasásra, tanítgatott kötni, hímezni. Imádtam hozzá átszaladni, ha tehettem a veteményes kertünkön át a szomszéd drótkerítésében kapaszkodva a kanális belső partján. Amikor férjhezmentem ott voltak a lakodalmunkban, sőt ő segített az első közös otthonunk kifestésében. Akkor már a főutcára költöztek hármasban, mert időközben kisfiuk született. Az a ház félig kész állapotban volt a nyári konyhában rendezkedtek be és egy mester segitségével és az ő segédmunkájukkal fejezték be a nagy házban lévő hiányosságokat. Ekkor már kevesebbet találkoztunk, de számon tartottuk egymást.Ha összefutottunk az utcán jót beszélgettünk. Minden helyzetre volt egy története. Aztán elvállalta a kézimunka szakkör vezetését, amiből megalakult a Hagyományőrző Nyugdíjas klubb.Én is jártam sok évtizeden át. Tanitgatott bennünket a népművészeti himzésekre, de köthettünk, horgolhattunk, s aki tudott szőhetett is.Soha senkit meg nem bántott, végtelen türelem és kedvesség volt benne.Falusi rendezvényeken majd később a baráti körben jókedvvel tevékenykedett.Közéleti ember volt, ott segített, ahol tudott. Kirándulásokat szervezett és vezetett. Mondhatom soha nem jutott volna el azokra a szép helyekre sok falusi asszony.Voltunk együtt Erdélyben is egy falunapon Koronkán a falubeli néptáncegyüttessel. Csodálatos út volt.A verseket is nagyon szertette,ahogy én is. Idősek napján, szavaló versenyeken egyyütt szerepeltünk. A fia korai elvesztése nagyon megviselte,nem tudta feldolgozni. Talán itt kezdődött a betegsége,ami egyre jobban elhatalmasodott rajta, a hihetetlen emlékező tehetsége felmondta a szolgálatot.Előbb csak a nevüket felejtette el az ismerőseinek, aztán már meg sem ismerte őket. Az utóbbi hetekben sokat gondoltam rá. Mintha megéreztem volna a közelgő halálát. Készültem a lányommal meglátogatni, de elkéstem. Nagyon sajnálom. Nyugodjon békében, legyen Neki könnyű a föld. Ma kísértük utolsó útjára polgári szertartás szerint. Megható volt a búcsúbeszéd és a lélekharang hangja, miközben kísértük a sirhoz.Nagyon szerettem, mig élek szeretettel emlékezem rá.

Nyár van,nyár.

Klíma változás ide vagy oda, régen is voltak forró nyári napok. 

Visszaemlékszem a talán 70 évvel ezelőtti nyárra és annak egy forró délutánjára. Annyira meleg volt, hogy mi gyerekek én 8, a bátyám 13 évesen ki sem dugtuk az orrunkat az ajtón. Anyukám takarókat terített a mozaikkal kirakott nagy konyhánk kövére és ott hűsöltünk a  egy-egy könyvel a kezünkben. A nagy konyha és a nagy ház nem volt használatban csak vendégség idején. Lent a kis konyhában, vagy még attól is lejjebb a nyári konyhában folyt a főzés. Azon a napon egy nagy fazék frissen szedett zöldbableves, tejfelesen, babérlevéllel, kicsi só,kicsi cukor, kicsi ecet hozzáadásával. Hogy az milyen finom volt délutánra kihűlve! Jártunk is rá rendesen. Biztos volt második fogás is, lehet, hogy fánk, arra már nem emlékszem, de a ma főzött idei első bableves eszemben juttatta azt a délutánt. 

Kint szikrázott a nap, a virágoskertben kókadoztak a virágok, egy fuvallat felkavarta a port a szekérbejárón. A tyúkok tátogtak, a kacsáknak, libáknak jobb dolguk volt a kanálisba úszkálhattak. 

Aztán mikor lefelé hanyatlott a nap engedélyt kaptunk arra, hogy fürödni menjünk a Berettyóra. "Aztán vigyázzatok,hogy bele ne fulladjatok, mert agyon ütlek benneteket" hangzott el a tréfás utasítás. Mentünk a Porostón, a kertek alatt, még mindig meleg volt, alig vártuk, hogy megmártózzunk a libafürösztőben. Ott volt a legsekélyebb as víz. Hideg volt nagyon elsőre, meg sáros a széle, míg beértünk a közepére, ahol már homokos volt a sodrástól.Bemerészkedtünk, lemosakodtunk és csak apránként ereszkedtünk a hideg vízbe. Pár perc után egészen kellemes lett, pancsoltunk az ott lévő gyerekekkel. A bátyám mindjárt rábízott egy nagyobb gyerekre és elment úszni a kettős zsiliphez. Ahogy lement a nap, egyre melegebbnek éreztük a vizet és nem nagyon akaródzott kikecmeregni belőle. De jött a felszólítás indulunk haza. 

Én nem mondom, hogy kristálytiszta volt a Berettyó, mindig is sárgás színű volt a hordaléktól, de nem volt fertőzött, nem engedtek bele mindenfélét. Bár a teheneket, lovakat ott fürösztötték, meg a libákat tépés előtt. A sodrás mindig lejjebb vitte a szemetet, meg fene tudja nem volt nekünk semmi bajunk,sem a Berettyó vizétől, sem a mezítláb járástól, sem az éretlen gyümölcstől...na attól néha. Falusi gyerekek voltunk, eperfára másztunk, teletömtük magunkat fekete eperrel, mindenünk szutykos lett tőle, de nem bántuk. Este lefekvés előtt lemostuk, szabadok voltunk, mint a madár. 

"Szép gyermekkor jöjj vissza egy szóra..." Most visszajött az én emlékezetemben. 

A falu varrónője

Már csak volt . Rá emlékezem.

Valamikor régen volt egy kis ház csaknem a falu végén a temető felé vezető úton. A ház ,mellett nyári konyha műhelynek berendezve.  Mesteremberek laktak itt a családjukkal. A falu nagy részének varrónője és a falu nagy részének fodrásza.
De sokszor kinyílt ennek a régi műhelynek az ajtaja. Egyik vendég anyagot hozott varratni, a másik meg hajat vágatni érkezett. Utóbbiak férfiak, fiúk, gyerekek, mert férfifodrász volt a mester Gyula bácsi. Erzsike nénihez meg asszonyok,lányok jártak egy-egy szép ruhát varratni. Én is jártam oda, amikor már a Török lányok kiöregedtek a varrogatásból. Mindig barátságos, kedves légkör fogadott. Miként oldották meg, már nem tudom, de ruhapróba közben sohasem fordult elő, hogy egy férfivendég benyitott volna. Akkor így jó lesz kisjányom? kérdezte Erzsike néni próba közben. Egy kicsit még tessék beljebb venni derékban,csípőben -kértem. Ígérte is, de legtöbbször ráhagyott pár centit, legyen évek múlva is jó az a ruha, ha hízna kicsit a delikvens.Közben jókat beszélgetett, mindenkivel megtalálta a hangot: fiatallal, öreggel. Gyula bácsi meg sütött,főzött helyette, ritka házias volt, mert bizony, ha sürgős volt az új ruha valami lagzi, keresztelő,bál miatt,sokszor hajnalig görnyedt a gép felett Erzsike néni. A sok munkától tönkre is ment a gerince már fiatalon. Kezelésekre járt fürdőkbe, de helyrehozni teljesen nem tudták. Mindezek ellenére mindig csinosan ,fitten jelent meg rendezvényeken, templomban, kézimunka szakkörben. Furcsa de oda is elérkezett.
Aztán nem csak a kuncsaftok keresték fel ám őket, nagy esti tanyázások voltak náluk, komák, szomszédok sokszor átjártak. Volt, aki szinte minden téli este ott tanyázott. Akkor aztán ment a bolondozás, történet mesélés. Jókat nevettek, Erzsike néni közben is dolgozott.
Egyszer aztán eladták a kis házat és a főutcán vettek egy módosabbat, majd idővel elbontották és modern új házat építettek. Külön álló fodrászműhelyt és varróműhelyt alakítottak ki az utca félen lévő hosszú épületből. Sajnos Gyula bácsi aránylag fiatalon korunk betegségében meghalt. Az új ház talán már az ő halála után épült, amikor a fia családot alapított. Jártam oda is varratni, bár egyre inkább kezdtünk rátérni a konfekciós kész ruhákra. Később már inkább átalakítani, levágatni, felvarrni, ilyen dolgokkal jelentkeztünk sokan. Meg jókat beszélgetni, mert mindenhez hozzá tudott szólni Erzsike néni, míg nem jött a betegség. Sajnos a korral járó feledékenység, zavart állapot. Kórház, idős otthon, kórház követték egymást és elkövetkezett a vég. Nyugodjon békében Erzsike néni. Megtartjuk emlékezetünkben. 

A rehabon.

Gerincprobléma miatt kerültem kórházba. A 3-as szobában kaptam meg az ágyam ,hat személyes szobában idegen betegtársaim közé. Nem ismertem senkit, de alig telt el pár óra össze ismerkedtünk. Olyannyira, hogy magam is csodálkoztam, milyen hamar megnyílunk egymásnak.
Nehéz sorsok bontakoztak ki előttem és a lelki bajokat hamarosan követte a testi baj.
Jelen állapotát mindenki másképp viselte. Volt, aki egyfolytában panaszkodott, míg a másik hősiesen tűrte. A harmadik meg viccet csinált a nyomorúságából és neki volt igaza, mert másképp elviselni talán nem is tudta volna. Ahány ember, annyi természet.
Viszont az az asszonytársam, akinek 3 éve egy bicikli baleset miatt le kellett vágni a bal lábát egy fantasztikus nő. Tulajdonképpen nem is a baleset, nem is a szilánkos törés, hanem a műtétet követő fertőzés vitte el a lábát. Leírni is sok, hogy 22 alkalommal műtötték és még a mai napig sem bírja hordani a műlábat. Mert még mindig tör - szerinte még van a lábcsonkjában csontszilánk.
Én naiv eddig azt hittem, bár irtóztam még a gondolatától is, hogy ha valakinek levágják a lábát,idővel szépen begyógyul és egy értő ember elkészíti a műlábat számára, azzal majd mankó segítségével járni tud. Láttam is ilyen sérülteket az utcán. Csakhogy ameddig idáig elérnek mennyi szenvedést, kínlódást kell átéljenek. Atyám!- és hány féllábú, sőt lábatlan volt az osztályon. Ki ér szűkűlet, ki baleset miatt veszítette a lábát, vagy lábait. Van, aki már az ötödik lábnál tart , de az sem megfelelő, inkább feladja és élete végéig tolókocsiban marad nappalra.
Az én szobatársam is a második lábra várt, amikor befeküdtem a szobába. De nem úgy van ám, hogy ott van a műlábas és naponta hozza-viszi a nem passzoló lábat, de nem ám. Magyar egészségügy! Egy héten egyszer jön csupán. Ha nem jó a szerkezet, a beteg dekkolhat még egy, meg még egy hétig, míg újra próbálhatja. Horrorisztikus egészségesek számára. Persze közben tornásztatják, kap kezeléseket, kap infúzió kúrát, ám idegileg nehéz egyben tartani magát. Ez az asszony bírta. Csak percekre keseredett el néha, mindig jókedvű volt, mókamester. Megőrizte a kedélyét, amiben a nagy családja is segített. A férje, aki minden nap bejárt hozzá, mivel ő is kezeléseket kapott szintén egy kedves, közvetlen öregember , nekem az orosz népmesékben rajzolt nagyapókat juttatta eszembe.
Ennek a párnak négy lánya, 13 unokája és 13 dédunokája van. Az unokák már felnőttkorúak. Naponta megjelent látogatóban, hol egyik, hol másik. Szebbnél-szebb fiatalok. És a mama úgy tartja a kezében a családi szálakat, akár a csipkeverő. Személyesen, telefonon tanácsot ad, megszid, de azt is olyan kedvesen, szeretettel teszi, hogy csak bámultam. Igazi mesebeli nagymama. Kívánom Neki, hogy legyen ereje talpra állni 72 évesen.

Vissza az időben.

    Képzeletbeli utazás az időben, avagy milyen lehetett hajdanán  falunk Szentpéterszeg és hogyan élhettek benne őseink.
  

  Repüljünk vissza képzeletben 160-180 esztendőt és nézzük meg, milyen volt kis falunk akkoriban!A jószerével a főutcából álló falut füves térség vette körül, itt-ott mocsaras, zsombékos foltokkal. A falu közepén zsindelytetős templom, szemben vele magasabb, több helységes lelkészi lakás állt. Sárból vert, alacsony parasztházak és néhány módosabb, magasabb, vályogból épült ház szegélyezte a földutat.A pici tűzfalas, kontyos parasztházakon az utca felé két ablak nézett apró, vaksi szemekkel. A kert felől a házon középütt az udvarra nyílott a pitvarajtó; az ajtó mellett jobbról pici ablak, balról a padlásfeljáró ajtaja volt. Az alsó része a háznak kamraként szolgált. A padlás a szemes termények tároló helye volt. A ház frontjában néhány gazdasági épület állt. A módosabbaknál volt ló- és tehénistálló, disznóól, baromfi ól, csűr, a csűr alatt pince. A szegényebbeknél fészerszerű építményekben egy-két malackát, pár tyúkot tartottak. A krumplit, káposztát, zöldségféléket földbe ásott, kerek vermekben tárolták. Az utca felől a kerítés deszkából vagy napraforgókóróból készült.A porták mutatták a család vagyoni állapotát. Cselédek, kisbérlők lakták az alacsony, szegényes házakat; földdel rendelkező gazdák a nagyobbakat. Járda, kövesút nem volt a faluban. Az udvarokon az ásott kutak kútágasukkal ágaskodtak. Itt itatták az állatokat és a konyhára is innen vittek vizet. Az ivásra, főzésre használt vizet a Berettyóból hordták az asszonyok és a nagyobb gyerekek. A mosás is a folyón történt, a mosott ruhát a füvön szárítgatták. A nagy sodrású, tiszta vizű Berettyó nyáron a szórakozás színtere volt. Ide jártak fürdeni a fiatalok, igaz, itt mosták le az állatokat is.A házakban a konyhából nyílott  őseink hálószobája. A nagy ház jószerével ágyakkal volt berendezve. A családokban általában sok volt a gyermek, sok helyen még az előző, elidősödött generáció is a nagy házban vagy a kamrából kialakított alsóházban lakott. 

 A házat a kemence uralta. A kemencébe télvíz idején reggel és délután is befűtöttek, és itt sült a család kenyere is heti vagy kétheti rendszerességgel, a család létszámától függően. A kenyérsütés a gazdasszony feladata volt, de a tizenkét év körüli lányok már besegítettek a tészta dagasztásába. Egy-egy sütéskor három nagy kerek kenyér sült és a tésztából szakított kis cipók adták az aznapi reggelit. A kenyeret forró nyarakon is meg kellett sütni, ám ilyenkor olyan meleg volt a házban, hogy aki tehette, a szabadban éjszakázott. Sütöttek még kenyértésztából lángost a kemence meleg kövén és kenyérlepényt tepsiben. A lángost tejfellel kenték meg, a lepényt kapros túróval töltötték. A kemencében sült krumpli, sült tök, de bableves is főtt, füstölt hússal vagy töltött káposzta. Vasárnap, amíg templomban volt a család, a kemencében főtt az aranysárga tyúkhúsleves.

Az ablak alatt egy nagy karos lóca állott, előtte egy nagy asztal, kisebb lócával vagy székekkel körülvéve. Itt étkezett a családfő, a nagyobb családtagok és a béres is, ha volt a családnál.A gyerekek a kemencepadkánál lévő kis asztalnál ettek. Az anya a nagy asztal sarkánál vagy a gyerekek közé ülve evett, tányérját kezében tartva állt a családtagok rendelkezésére. Az idős nagyszülők is inkább a gyermekek és a kemence közelében étkeztek.Volt még a házban egy-egy komód a sarokban, téka a falon; vásári portékát, festett cserépedényeket tartottak bennük. A ruhaneműt láda őrizte, a lábbelik, csizmák szegre akasztva lógtak a falon. Az ablakon kézzel szőtt, színes fonállal mintázott függönyök lógtak. Az ágyakat vásári takarókkal fedték. Gerendáról lelógó petróleumlámpa világította meg esténként a házat.A kemencét a pitvarból fűtötték. Szabad kémény volt, az alatta lévő berakott pórban készült az étel. A főző- és étkezési edényeket stelázsin és a falra akasztva tárolták. Volt még ott egy úgynevezett asztalszék. Ez egy alacsony asztalka volt, amelyet a főzés során tárolási célra használtak

Mivel sem járda, sem köves út nem volt a faluban, sáros időben nehéz volt a közlekedés. A földekre gyalogosan vagy ló-, illetve tehénszekérrel jártak. A föld megművelését, a termés betakarítását többnyire kézi erővel végezték. Ekét szántáskor, vetőgépet a szemes termények vetésénél használtak. A kalászosokat zsákból kézzel szórták a földekre, utána beboronálták. Akiknek nem volt lova, tehene, másokkal műveltette a földjét. Fizetségként saját két keze erejével szolgált.A káptalani birtok Tépe határában, a falutól jó öt kilométerre volt. Ide gyalogoltak ki napszámba a szegényebbek. A birtokostól vagy a módosabb gazdáktól béreltek felesben, harmadában egy-egy kis földecskét.A templom mellett volt egy fiú és egy lány iskola, ahol írni, olvasni, számolni úgy-ahogy meg tanultak a gyerekek. Általában négy osztályt jártak, mert tíz év felett már munkára voltak fogva. Sok gyermek, főleg a káptalani birtokon lakók egyáltalán nem jártak iskolába. Ők analfabéták maradtak. Az iskolában a gyermekek magyarul tanultak, de hivatalos helyen a német nyelv volt a kötelező. Ezért a felnőttek ügyeik intézését a helyi bíróra, jegyzőre bízták. Osztrák uralom alatt állott az ország.

A nők ezekben az időkben hosszú szoknyát hordtak, amely nyáron vékonyabb anyagból, télen vastag posztóból készült. Hozzá pruszlikot (bő ujjú inget), mellényt viseltek. Télen kis ködmönnel vagy nagy nyakbavaló berlinerkendővel védték magukat a hidegtől. A fejüket nyáron delin kendővel, télen posztókendővel kötötték be. Színes ruha csak a lányoknak dukált, a menyecskéknek már vissza fogottabban kellett öltözniük. Harminc év fölött már csak a barna és a fekete színű ruha volt elfogadott. A nők akkoriban idő előtt öregnek látszottak.

A férfiak a munkában bő szárú inget és bő gatyát viseltek csizmával. Ünnepi alkalmakkor fekete szövet vagy posztó priccses nadrágot, magas szárú bokszcsizmát, fehér, magas gallérú inget, fekete mellényt, kiskabátot hordtak. A téli felső viselet fekete posztó rövid kabát volt kucsmával, nyáron kalapot hordtak.A gyerekek (fiúk, lányok egyaránt) egész kis korban pendelyt (rövid ruhácskát) viseltek, később a kislányok térd alá érő, delénből vagy parkettből (ünneplőre selyemből) készült ruhát hordtak, pamutharisnyával, száras cipővel vagy csizmácskával. A fiú gyerekek a felnőttekhez hasonlóan bő inget, gatyát, fekete mellénykét, csizmát viseltek. A nyári hétköznapokon, hogy kíméljék a lábbeliket, mezítláb jártak.A kisfiúk haját csaknem kopaszra nyírták, a lányok haját két ágú varkocsba fonták, színes szalagot kötöttek belé. Az asszonyok haja simán hátrafésült kontyba volt csavarva. Hajadonfőt csak a lányoknak illett lenni, ahogyan azt a „hajadon” szavunk is mutatja.A gyermekek nyolc-tíz éves kortól besegítettek a munkálatokba. Kezdetben az állatokat őrizték, később a fiúk a mezei munkákba, a lányok a ház körüli teendőkbe segítettek be. Tizenkét éves kor után, betakarítás idején fiúk és lányok egyaránt mentek a földekre.Az ük szüleink ilyen körülmények közé születhettek és a falu többi lakójához hasonlóan élhették le egész életüket.Hol, miként szerették meg egymást? Isten útjai kifürkészhetetlenek. Soha nem tudhatjuk meg, hogy miért pont egymást választották, amikor rajtuk kívül még annyi fiú és lány volt a faluban.A gyerekek és fiatalok kedvelt találkozási helye volt a kertek alatti füves térség, a Porostó. Itt őrizték a lányok a libákat, a fiúk a birkákat, teheneket, lovakat. A Porostó nagy játékok, gyermekkori szerelmek színtere volt.

 Másik találkozási hely a templom volt, igaz, hogy itt csak a szemek beszélhettek.
 A fiatalok a karzaton ültek, balról a lányok, jobbról a fiúk. A karzat két fele messze volt egymástól. A lenti padokban az elosztás a fentiekhez hasonlóan alakult: balról az asszonyok, jobbról a férfiak ültek. Az emberek szívesen jártak templomba. A református lelkész a Bibliából vett idézeteket magyarázva szépen okította őket. Meg aztán, ilyenkor ott lehetett hagyni a munkát, fel lehetett venni az ünneplő ruhát és kicsit kiszakadtak  a mindennapok egyhangúságából.Vasárnap délután a főutca volt a korzó, ahol a lányok ünneplőbe öltözve, kart karba öltve sétálgattak. A fiúk a sarkokon lesték őket és ha úgy alakult, pár szót váltottak egymással.

A dörzsölő is fontos helye volt a találkozásnak, a szórakozásnak. A kender feldolgozásának egyik fázisát végezték el a dörzsölőben a lányok és a fiatalabb asszonyok. A dörzsölő mindig egy lányos háznál volt, ahol összejöttek a barátnők, rokonok és szomszédasszonyok. A munka során a kendert mezítláb a sarkukkal, talpukkal dörzsölték puhára. Később megjelentek a legények, fiatal férjek is nótaszóval, zenésszel és munka közben folyt az évődés, a nóta és munka után a tánc.Még ennél is látványosabb barátságok, szerelmek szövődtek a lakodalom előtti csigacsinálókban és a lakodalmakban. A menyasszony szüleinek házánál gyűltek össze a lagziba meghívott lányok, asszonyok a nagy napot megelőző vasárnap, hogy elkészítsék a lakodalmi húslevesbe való csigatésztát. Kézzel gyúrták, nyújtófával nyújtották, csigacsináló segítségével készült ez az ünnepi levestészta. Természetesen itt is jelen voltak a férfiak, folyt a viccelődés, beszélgetés, nótázás a munka alatt. Munka után kalács, meleg bor, tejeskávé várta a vendégeket, aztán következett a tánc hajnali egy-két óráig. A legények már itt kinézték maguknak azt a lányt, akivel az esküvőre párban mentek és akivel a lagzin együtt szórakoztak.A lakodalom általában szombaton volt, de előfordult, hogy szerdán tartották. Az ünnepség 9-10 óra körül kezdődött a lányos háznál. 12 órakor indult a násznép az esküvőre. Onnan visszaérkezvén ebéd várta őket, ami legtöbbször birkapaprikás volt. Hozzá jó házi bort ittak, utána süteményként fánkot, csörögét szolgáltak fel. Ebéd után estig folyt a nótázás, beszélgetés, tánc a zenészek közreműködésével. Sötétedés után elbúcsúzott a menyasszony a szüleitől, testvéreitől, barátnőitől, rokonaitól és a násznép elkísérte a vőlegény szüleinek házához. Itt kaláccsal, meleg borral várták a násznépet, majd a vendégek hazamentek. 8-9 óra körül, az esti vacsorára csak azok jöttek vissza, akik a vőlegény szülei által lettek meghívva. A „hérísz”, a menyasszony szülei és legközelebbi rokonai közvetlen a vacsora előtt érkezett. A menü húsleves volt csigatésztával, borjúpaprikás, bor, sütemény. Vacsora után éjfélig táncoltak. Éjfélkor következett a menyasszonytánc. A vőfély, aki a lakodalmat levezette, egy tálat tett az asztalra. Az ara levetette a menyasszonyi ruhát és újasszony-ruhába (feketébe) öltözött. Copfját kibontották, haját felkontyolták és kendővel bekötötték. Elkezdődött a menyasszonytánc az új asszonnyal és az új emberrel. Tánc után pénzt tettek a vendégek a tálba. A pénz összege attól függött, hogy milyen rokoni viszonyban állt a vendég az ifjú párral. Nem volt nagy összeg, ami a tálban összegyűlt, de elégnek bizonyult arra, hogy az új pár a pénzzel és az ajándékba kapott háztartási eszközökkel elkezdje a közös életet. A fiúk rendszerint 19-26 évesen, a lányok 17-19 évesen házasodtak. Általában egy éven belül megérkezett az első gyermek, s aztán hamarosan a többi.Akinek tehetsége volt, saját kis házat épített, de a többség a szülőknél vagy nagyszülőknél húzta meg magát. Nehéz elképzelni, miképp fértek el annyian. A szegényebb családból származó új házasok harmadában, felesben földet béreltek, állatokat tartottak. Eladták a felesleget, ebből ruházkodtak vagy gyűjtögettek saját házra, földre, de a gyermek rendszerint előbb jött, mint a megtollasodás.Dédszüleink világra jöttekor a családok éppúgy éltek, mint sok generációval korábban.Ezekben az időkben a politikai viszonyok rosszabbak voltak, mint korábban. Az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után következtek a megtorlások. Falunkból  is harcolt huszonöt férfi a szabadságharcban, közülük többen meghaltak. 
  A paraszti élet folytonosságot követelt. Szántani, vetni, betakarítani kellett. A saját szükségleten felüli állatállományt eladták, az árából lehetett venni ruhát, cipőt, pár bútordarabot. A férjhez menő lányok stafírungját saját erőből állítottak elő. A megtermelt kendert áztatták, csépelték, dörzsölték, fonták, szőtték. Vásznat készítettek belőle ágyneműnek, törülközőnek, abrosznak, sőt ruhaneműnek is. Libákat neveltek, a tollukkal tömték a dunyhát, párnát. Az ágyat, komódot, asztalt, lócát asztalossal készíttettek.A végtelen tánc soha nem állt meg. Ha nehezen is, de lakodalmat rendeztek a szülők a fiatalok számára, miután Isten segítségével meg a két szép szemükkel egymásra találtak. Dédszüleink összeházasodtak és megszülettek a nagyszüleink.A kiegyezés utáni években némiképp fellélegzett az ország. A szorgalmasan dolgozó családok meggazdagodhattak, főleg azok, akik a szorgalmuk mellé földet, házat örököltek. A gazdagodás jele elsősorban a föld, másodsorban a mívesebb lakóház és a hozzátartozó istállók voltak. Az 1842-ben telepített szőlők és gyümölcsösök bőven teremtek és jó pénzt hoztak a hozzáértő gazdáknak.Persze, csak egy kisebb réteg élt jól falun. A lakosság nagyobbik része még mindig cselédként, kisbérlőként, pásztorként tengette az életét. Ezeknek a családoknak az élete szinte semmit nem változott az eltelt évtizedekben. A legszegényebbek a pásztorok voltak, akik a falu külső legelőin ménest, gulyát, csordát, csürhét őriztek. Voltak rideg pásztorok, akik tavasztól késő őszig kint éltek az állatokkal. A ménesben fiatal csikókat, a gulyán fiatal borjakat őriztek így. A tavasszal kihajtott állatok ősszel már nagy hassal, vemhesen kerültek haza. Volt hazajáró csorda is: reggel kihajtották, este hazahajtották a fejősteheneket, kocákat, malacokat. Be kellett tanítani az állatokat, hogy megismerjék a hazafelé vezető utat. Később már maguktól hazataláltak és bementek a helyükre a nyitott kapukon.A nagyszüleim gyermekként, majd felnőttként élték a falusi emberek megszokott paraszti életét. A ritmus ugyanaz volt, mint ötven, nyolcvan évvel azelőtt. A gyarapodó földek egyre több munkáskezet kívántak. Talán azért is született sok gyermek falun, hogy felnövekedvén besegítsenek a gazdaságban. A módosabb gazdák a szegényebb családok férfitagjait béresként, a nagyobb lányokat napszámosként foglalkoztatták.

Ahogy a termés is megérik, nagyszüleink is megértek a házasságra, miután megtalálták a párjukat. És az elődök ritmusa szerint hamarosan megszületett édesapánk és édesanyánk.

Motoron

Motoron /Szívvídámításul/

Úgy ötven éve, lehet, hogy épp annyi vett az én párom egy danubia motorkerékpárt Újfaluban az akkor még vasboltban. Nem volt egy jó választás, mert már az első úton sem hozta haza a tulajt a maga erejéből.Valami gyújtáshiba volt az oka, de lefőve, verejtékezve,gyalog tolta haza a Berettyó partján. Sajnáltam is, meg bosszankodtam is, ki adtunk a nehezen kuporgatott pénzt és így beleválasztott. Szerelő, nézegetés gyertyacsere, egy kis iszogatás közben, mert faluhelyen anélkül nem történhet semmi. Mester berúgta, mármint a motort, lehet egy kicsit magát is, indult egy pöccintésre. Oké.
Megyünk vasárnap Szoboszlóra a strandra. Oda csak háromszor állt le. Melegszik, mondta az uram, pihentetjük. Álltunk, vagy ültünk valamennyit az árokszélen, aztán beindult megint. A fürdőzés kitűnő volt, csak egy kicsit elbágyasztott minket. A motort is, pedig csak a parkolóban ácsorgott a strandolás alatt, várva ránk. Na elindultunk. A városból, ami lehet, hogy akkor még falu volt, kivitt minket, de aztán megállt egyszer, leállt kétszer-háromszor.Végre elhagytuk Újfalut, a Vilma kanyart is - ez egy kis tanya volt- már a kiserdőnél jártunk, úgy kb. 2 km-re a falutól, mikor negyedszer is beköpte a gyertyát. -Hát-mondom én, ezóta már gyalog is hazaértem volna. Nem szólt a párocskám egy szót sem, helyette mérgesen berúgta a motort. Azannyát! -Hát nem beindult! Az meg rápattant és elviharzott. Hallgatni arany -jutott eszembe a mondás, de nem az a fajta voltam, vagyok, aki ne mondja ki amit gondol. Hazaballagtam hát, végig a vasárnap estefelé kint üldögélő falusiak kereszttüzében. Többen is megkérdezték - Te honnan jössz így gyalogosan? A szőlőskertből? Ráhagytam mérgesen, de mire haza értem a falu túlsó végére,elment a mérgem. -Na már itt is vagy? -kérdezte az uram nevetve? Kiszámoltad ki a gyorsabb, te vagy a motorunk? Nevettem én is, fogadva, de soha nem betartva, hogy előbb számolok tízig, aztán beszélek.

Régiek, akik már csak az emlékeinkben élnek.

Ó! Istenem! -mennyien, de mennyien pihennek már a mi szép, gondozott temetőnkben. Ott már jó, nagyon jó. Nem fáj semmi, sem testi, sem lelki bajok. Csend van, csak a rigók énekelnek nyaranta, télen meg puha hótakaró borítja a sírokat.
Nézem a sírkövek sorát és felidézem magamban  az alattuk pihenőket.

Esti iskolások 1970. Mennyi-mennyi emlékekben élő,kedves arc. Azért néhányan még köztünk élnek, de többen már a temető lakói, köztük az én párom is, balról a második. 

Zenészeink húzzák.
Cs Kun Gyula jobb szélen volt a prímás. Mindenkinek elhúzta a nótáját, ha kérte. Húzta a talpalávalót kivilágos reggelig a bandájával, húzta a kísérőt, húzta az éjjeli zenét a lányok ablakánál. Menyasszonytánckor találóan választott zenét, énekelte is hozzá. Nekünk, mivel három lányunk született, mindig azt húzta: Egy asszonynak kilenc lánya, nem győzi számlálni...
Mellette Kovács Mihály, akit kis termete miatt Kiss Mihálynak hívtak. Mellette F Nagy Gyula bácsi, Cs Kun Lajos bácsi a bőgős, Huszti Gyula bácsi az örök vicc faragó. 

Szakácsok egy lagziban.
Jobbról-balra: Vadász Mihály bácsi , Kun M Ferencné Juliska néni,Olajos Pista, Balogh Magda Szabó Piri, Vadász Mihályné, Olajos Sándorné Irénke néni, Harasztosi Albertné, Szepesi Mihályné Piri néni, elől a fakanállal B Nagy Sanyi.
Kinek a lagzija lehetett - nem tudom. A csoportból két személy van még köztünk, a többiek rég elmentek.
Egy-egy ember, egy-egy regényes történet. Mert az életünk, akár egy regény is lehetne.

Kupakház

A kupakház a nevét onnan kapta, hogy akitől a férjem megvásárolta, ezt a ragadványnevet viselte.  Kicsi, tömzsi asszony volt, nagy mellekkel, milyen a falu elnevezte bögykupaknak. /bögyös és kicsi mint egy kupak az üvegen/
Már kb. két éve kiköltözött a kis házból az illető arra hivatkozva, hogy életveszélyes. Előtte is már aládúcoltatta egy nagy oszloppal a szobát.Álltak a falak még vagy húsz évig, még akkor is mikor már tető sem volt rajtuk.

Nem voltam elragadtatva a vásárlástól: minek nekünk ez az öreg nádfedeles ház, meg a kert is minek? Van a saját telkünkön egy kis veteményes, elég az nekünk. Ha megöregszünk ki fogja a nagy kertet művelni a házat rendben tartani, ez lett volna az érvem, de mindhiába, az üzlet megköttetett. Hat kismalac árán került a tulajdonunkba és később én is beláttam hát van haszna azért. A veteményes le költözött ide, fent meg parkosíthattam, virágozhattam. Az öreg háznak több funkciója is lett: itt rendezte be a párom a műhelyt, itt fúrt-faragott, seprűt kötött, itt tanítgatta az unokákat a szegbeverés, a fűrészelés fortélyaira. Ide elhúzódhatott ha magányra vágyott. Az alacsony kis ablakú házban mindig égett a villany, szólt a rádió, ha ott tartózkodott. A másik funkció, aminek nem igazán örült a napos csirke nevelés volt. Elkerítettük ugyan őket, de úgy beporozták az alatt a pár hét alatt a dolgait, hogy nem szívesen lett rá, hogy ott nevelgessem. De hát épített egy kemencét és annak a melegénél szépen megerősödtek a kiscsibék. Pár hét után kiköltöztettük őket a konyha részbe, aztán meg a csírkeólba.
Azt nem mondhatnám, hogy rendet tartott ebben a bizonyos műhelyben. Hegyén-hátán volt ott minden, a gyerekek azt csinálhattak, amit akartak, valami régi vörös festékkel még az ajtót is bemázolhatták. Imádta őket, semmiért meg nem szólította egyiket sem. Úgy két évente sikerült rávennem pakoljon ki, be kell meszeljem, füstös volt a kemencétől, meg az ócska kályhától, ha fűtött. Ilyenkor amennyire lehetett rendben raktam, lefestettem az ajtót, ablakot, egészen házias lett. Vittünk oda egy ócska sezlont is, asztalt, székeket, lócát. Itt borozgattak a szomszédokkal, estén ként olykor kártyáztak, bár ő nem volt nagy kártyás, mégis egy alkalommal kivilágos- virradatig tartott a parti.
Mikor váratlanul és hirtelen örökre elment ha bementem oda minden rá emlékeztetett.Jobban éreztem ott a jelenlétét, mint a temetőben a sírjánál.
Tudtam az eszemmel,hogy le kellene bontatni, mert csak a bajom gyűlik az évi kétszeri mázolással, meszeléssel,mivel a tetőn a nád eléggé tönkrement és itt-ott mosta a falakat az eső, de a szívem nem engedte még akkor a bontást. Gergő unokám is arra biztatott ne tűnjön el a ház. Hát a halálát követő évben kicsit megmázoltattam a falakat és kívül-belül kimeszeltem. Minden eszközt, szerszámot a helyére raktam, az ablakokra kis függöny került, a seprűkötőre virág meg fénykép. Úgy jártunk oda, mint egy múzeumba.
Sajnos az idő vasfoga annyira kikezdte a tetőt, hogy hiába tapasztgattam a falakat és meszeltem körbe, egy-egy nagy zápor lemosta és kezdhettem volna előlről. Belefáradtam és  leszedettem a tetőt napszámosokkal.
Hogy azon mennyi nád volt! Egy napomba került míg elégettem. Kiszedték az ajtókat, ablakokat is, úgy állt ott az öreg ház, mint egy háborús emlék. Ősszel jött a markoló és szétrakta a vályog falakat az udvar végébe. A téli esőzések, fagyok jól megpuhították a vályogot, én meg csak úgy szórakozásból el kezdtem széttördelni. Egy óra délelőtt, egy óra délután, ha jó volt az idő és nem volt más dolgom. Egyszer csak a végére értem. A gerendákat, amit kiszedtek tüzelőnek elfűrészeltettem.

Eltűnt a Kupak ház már csak az emlékeinkben és néhány fényképen él. Az emlékeinkben, de ott nagyon. Nekem és az unokáknak. Gergő írt is egy verset emlékképpen. Nagyon meghatódtam én ettől a verstől. Remélem nem haragszik, hogy megosztom veletek.
Nem működött közre a ház eltakarításában, talán tudat alatt nem akarta, hogy eltűnjön a ház és vele együtt a gyermekkor.


Kupakház

Görbe téglakémény rongyfüstöt pipál.
A piros zsebrádióból a nóta
Az ablakrésen kicsorog.
/ahol a szél befújdogál./
Az öreg kisház addig él
Amíg ragaszkodnak hozzá.
Ahogy belépek rögtön megcsap az illat.
Az összetéveszthetetlen.
Gyermekkorom illata.
Érzem a tárgyak és az érzések
Kavalkádjának illatát:
Alvó szerszámok.
Héjában sült krumpli
Döngölt föld. por,
Vályogfal, vörösbor,
Összekoccanó emlékek.
Az édes szeretet illatát
a falak közt összezsúfolódva
mindenben beleivódva.

A szobában ül
/a seprűkötő mellett./
A villanykörte gyöngéden libeg,
Mosolyog és csillog a szeme
Egy nagydarab szeretet.
Száz Magyarországért sem adott volna.
Látta bennem önmagát.
Nála mindennek volt értelme.
A határtalan gyermeki elme
A dohos kisházban kinyílhatott.
Locsolta virágát
Még most is locsolja
Száz Magyarországért sem adott volna!

Ő volt az egyetlenegy
Akinél mindent lehetett,
Akit gyermekszememben
Egyetlen, igaz emberré tett a szeretet.
Mindig ott szundított a zöld szemeiben.
Most is mosolygok, ha visszagondolok,
Hogy szabad voltam, mint egy kis állat
A kertben, a kocsmában,
A kupakházban.
A gerendára felírt dátumok, számok,
A decis pohárba száradt fröccsök,
Az álmok illatában a bőrömbe ivódott.
Nem volt nem, vagy nem szabad.
Tíz éves lehettem
Egy kiló szeget a zsaludeszkába vertem.
Másnap kihuzigálta.
Sose mondta, hogy nem, hogy nem szabad!
Csak, hogy „nem baj kisfiam.”
Mindenét nekem adta.
Tőle tanultam a magam törvényei szerint élni.
A világot megbütykölni,
Akaratom mederbe önteni,
Csámcsogva bicskával enni,
Szeget a falba verni,
A fájdalomra örömgörcsöt kötni,
Szeretni.
Élőben mutatta meg m az a halál.
Egy pont az élet végén.
Csak az emlékek felkaparhatóak
A halál lényegtelen.
Attól csak ezen a zöld peronon állók
Lesznek többek az utazók nem.
Ő már csak az, amire megtanított:
Mindaz amire emlékszem.
Ez a vers, vagy a személyiségem.
Ő is meghalt – a kisház sem áll már-
Az illat is elenyészett.

Csarnok

Így hívtuk a tejbegyűjtőt, amíg működött. Van annak már hatvan éve is talán, hogy elkezdtem csarnokba járni. Előbb csak a nálam öt évvel idősebb bátyámat kísértem, akár egy kiscsikó, de amikor elment tovább tanulni rám került a sor. Ó!- akkor még nem voltak olyan német tehenek, akik akár harminc liter tejet is adtak naponként. Egy, vagy két tehénke szolgálta a családot és csak a felesleget vittük csarnokba. Ha egy tehén volt, akkor lovak is voltak a háznál az örökölt, vagy bérelt földek megművelésére. Ha kettő, akkor bizony befogták őket a szekér, sőt az eke elé is, nem is adtak a nehéz munka után csak pár liter tejet. 

Hát vittük vígan mi gyerekek külön e célra árult, zománcos 3-4 literes tejeskannában. Ellés után sorra kerültek a vízhordó kannák is, cserélgettük jobb kéz-bal kéz menet közben, vagy kicsit lerakva pihentünk kicsit. Bicikli csak elvétve volt akkor még a faluban, így cipekedni kellett akár tetszett, akár nem. 
Miután átvette tőlünk a tejet az éppen soron lévő csarnokos néha elég hosszú sorban állás után, a közeli csarnok kúthoz mentünk, ott megint kivárva a sorunkat kiöblítettük a kannákat artézi vízzel egyszer-kétszer-háromszor és utána teleengedve a kannát hazacipeltük az ivásra, főzésre használt vizet. Ha néha kicsit zavaros volt ez a víz a rossz öblítés miatt, hát kaptunk némi szidást otthon. 
A tejet kétszer adtuk le a begyűjtőbe reggel és este. Reggel még iskola előtt sietve, este viszont, főleg tavasztól-télig, ha jó volt az idő el tereficséltünk. Kitárgyaltuk mi érdekes dolog történt aznap, vagy azt, hogy  mit hallottunk sorban állás közben, mert folyt ott mindenről szó, néha még olyan dologról is, ami nem a mi fülünknek való volt.Még az is megtörtént, hogy össze vitatkoztak a várakozók valamint, vagy a tej átvevővel gyűlt meg a bajuk. Vizsgálták a tej tisztaságát és a zsírtartalmat, ebből aztán olykor parázs viták származtak. A csarnokos védte a maga igazát, mutatta az üvegcsékben vizsgált tejet, hogy hát nem megfelelő a tisztaság, vagy híg a tej, netán vizezve van, a gazda meg tiltakozott, némelyik olyan mérgesen, hogy még az is előfordult, hogy a kanna tej az átvevő fején landolt. 
Ezt aztán napokig tárgyalta az egész falu. Hol volt a turpisság, az átvevőnél, aki esetleg saját zsebre dolgozott, vagy az átadónál, aki szintén, nemigen derült ki. Hogy-hogy nem, azt látni lehetett, hogy a csarnokosok egy idő után kezdtek megtollasodni, pedig hát a fizetésük nem volt valami magas. Persze az is lehet, hogy másból volt a jövedelmük, de az emberek már ilyenek, az gyanakszik a legjobban, akinek szintén vaj van a fején. 
Ahogy aztán teltek az évek már nem egymást kísérgettük esténként mi kislányok, hanem megjelent egy-egy fiatalember is udvarlás céljából. A csarnok jó alkalom volt a találkozásokra. Sok szerelem szövődött esténként hazafelé menet, aminek lakodalom lett a vége. 
A régi, korszerűtlen épűlet helyett újat építettek a falu végén. Ekkor már minden háznál volt kerékpár, azzal szállítottuk az egyre növekvő mennyiséget, vagy a tehenek számának növekedése, vagy a fajtája miatt  és a kisgyerekekből családos asszonyok, férfiak lettek. Egy ideig maguk hordták a tejet, aztán mikor cseperedtek a gyerekeik őket küldték csarnokba. Minden alkalommal elmondva, hogy a biciklijükkel vigyázzanak a forgalmas kocsiúton. 
Ma talán három-négy család foglalkozik tehéntartással, de ott aztán nagy a létszám és saját tejhűtővel rendelkeznek. Naponta egyszer a tejeskocsi a házuktól szállítja el a tejet.
A boltokban árulják jó drágán a zacskós friss  és dobozos tartós tejet , meg a tejharmatnak nevezett műtejet. A porták istállói meg üresen ásítanak.
Járja a falut egy tejet-tejfelt-túrót árusító kocsi is hangos zenéléssel: "Boci-boci tarka, se füle, se farka. Oda megyünk lakni, ahol tejet kapni."

Özvegyek

Régen gondolkodom azon, hogy azokról kellene írni, akik egyszer csak magukra maradtak. A gyerekek felnőttek, kirepültek a családi fészekből, a társ meg, vagy a férj, vagy a feleség egy váratlanul jött betegség következtében hirtelen, vagy hosszú szenvedés után eltávozott az élők sorából.
Nehéz időszak következik a hátul maradottra. A társ, aki elment már nem érez, nem fáj neki semmi, de mennyi fájdalom van az özvegyben, különösen az első időkben. "Hiányod átjár, mint huzat a házon" - írja a költő és milyen igaza van. Elsősorban ez fáj nagyon, a hiánya. Nincs kihez szólni, nincs kivel megbeszélni a napi történéseket, nincs kit megkérni, hogy hozzon egy pohár vizet, ha elesettek vagyunk, gyújtson be, mert úgy fázunk, mindent magunknak kell csinálni.
Az özvegy nőknek meg kell tanulni a férfi munkát a férfiaknak meg a nőit. Mindkettő nehéz feladat, de talán mégis a férfi özvegyeknek a nehezebb. Főleg azoknak, akik míg a párjuk élt még egy teát, egy rántottát sem készítettek el. Igaz, falun is van segítő szolgálat, csak hát olyan nehéz kérni, kérni, azoknak, akik eladdig mindent megoldottak kettesben. Aztán meleg ebédet is lehet rendelni, de a régen megszokott ízeket hiába keresik, abban nem találják. Próbálják elkészíteni úgy-ahogy, de az sem az igazi. Az vesse az első követ rájuk, amikor bármi áron asszonyt szeretnének maguk mellé, aki hasonló körülmények közt él. Csakhogy az özvegy asszonyok meg, bár nagyon hiányzik egy társ, nem mernek belevágni a változtatásban. Megöregedtek és ilyen öregen mit szólna a család, hogy oldhatnák meg az én, a te gyereked, az én, a te unokád problémát és főleg mit szólna a falu, mit szólna a környezet. Nem és nem. Inkább vállalják az egyedüllétet, próbálnak társaságra találni ki szomszédban, ki rokonokban, vagy nyugdíjas klubokban, s főleg a családban, unokákban. Csakhogy a család, az unokák élik a maguk életét és egyre kevesebb idő jut az özvegy nagyszülőre. Főleg mikor felnőnek ezek az unokák. Elsodorja az élet őket a négy égtáj felé,  mostanság külföldre, nagy távolságokra és évente egyszer-kétszer ha találkoznak.
Persze hívja a család az egyedül lévőt látogatásra, csak hogy az öregséggel az is jár, hogy egyre ritkábban szánja rá magát az utazásra. Vagy azért, mert az egészsége nem engedi, a fájós lábak már nehezen viszik előre. Otthon még elmotoz, leül, ha elfárad, de hosszabb távot már nem bír. Meg aztán a megszokott otthon, az hiányzik csak nagyon pár nap elteltével. Hát egyre nyúlik az idő egy-egy találkozás között és egyre magányosabb lesz az özvegy. Tudja, hogy ez a sorsa, el kell fogadnia, csak nehéz, nagyon nehéz.
S főleg az álmatlanul töltött éjszakák. Ilyenkor arra gondol, milyen nehéz, de szép volt a fiatalkori élete. Igaz, hogy örök rohanásban telt, gyerekek nevelése munka mellett, háztartás, kert, állatok, de volt értelme. Volt sok éhes száj, akikért semmi fáradságot nem sajnált sem az anya, sem az apa. Együtt minden könnyebb: felépíteni a házat, ültetni fákat, kevés szabadidőben a családdal együtt lenni. Nehéz, de szép évek voltak. Hogy volt benne tányércsörgés is olykor, anélkül nincs evés, nincs ám! 
Számot vet az özvegy az életével és azt mondja: Megérte! Ha újra születnék ilyenképpen csinálnám megint, vagy egy kicsit jobban. Több türelemmel, több szeretettel, hogy ha az Isten engedi tovább együtt lehessen a párjával. Mert akár van, akár nincs mennyország, az élet egy és megismételhetetlen.
Ebben megnyugodva végre elalszik az özvegy és álmában találkozik azokkal, akik már rég magára hagyták. Álomban mindent lehet: 

Múlt és jelen

Az motoszkál mostanában a gondolataimban, hogy írni kellene a szülőfalum azon utcáiról, házairól, amelyek már csak az emlékezetemben élnek, de ott aztán élesen. Kis sáros, görbe utcák, ahol a szekerek kerékagyig merültek nagy esők után. Két oldalt nádfedeles alacsony házak, itt-ott egy-egy módosabb tornácos porta. Korhadt deszkakerítések ,tövükben az első meleg tavaszi napsugaraktól gőzölgött a föld és a kerítések réseiben piros bogarak - bodobácsok - sütkéreztek. Szabadság utca a szülőházam utcája. Régi neve Iskola utca volt, nem is értem miért, hiszen begörbült, mint a görbebot vége az iskola ablakaira nyíló utcából. Zug zug hátán a végét kutyaszorítónak mondták, mert már nem volt kijárás másik utcában. Régen ahogy az embereknek, az utcáknak is volt ragadvány neve. Akkor hát kilépek a hajdanvolt szülőház kapuján és elindulok balra a mostani Kiss Ernő utcán,amit a Kossuth és a Nép utca keresztez. A Nép utca régen Temető utca volt, mert ott haladtak a gyászkocsik a templomtól a temető felé. Egyenesen haladva a régen Oláh zugnak nevezett részen érem el a Porostót és a sportpályát. Ha a fent említett kereszteződésben jobbra fordulok a falu régi magvához érek, ahol az iskola, a templom, az önkormányzat , az óvoda van. Itt volt a tsz.iroda is, ahol annyi évet ledolgoztam. A templomnál előbb jobbra indulok a Malomvég felé. Valamikor malom lehetett a Kossuth utca végén, innét az elnevezés. De másképpen is hívták ezt a főutca véget: Ez volt a bűrkabátosok utcája. Jómódú parasztemberek laktak errefelé, futotta a mindig drága bőrkabátra. Innen az elnevezés. A főutcára egyébkéntis jellemzőek voltak a módosabb porták s a portákban módosabb emberek. Aki a régi időkben ott akart házat venni mélyebbre nyúlt a bukszájában - már ha volt onnét mit kivenni. Büszkék is arra a mai napig, akik ott laknak, kicsit lenézve a mellékutcákban lakókat, pedig hát nem élhet mindenki a főutcán. Leérve a Malomvégre ismét a Porostón találjuk magunkat. Ott volt régen a kiserdő, a nyárfás és a sárgaföld kitermelés miatti gidres-gödrös rész, ami gyermekkorunkban maga volt a paradicsom. Ma helyén a halastavunk pompázik. Mikor elkezdték a nyárfákat kiirtani és a gödröket egy nagy tóvá alakítani sokan elkeseredtünk, eltüntetik a gyermekkor színterét. Nagy volt a ráfordítás, sok volt a munka, de megérte, gyönyörűen rendezett, fásított a tó környéke. Vizét az óh Berettyó táplálja a horgászok örömére. A tótól lesétálhatunk a vadregényes Berettyó folyónkhoz, ami hol egy keskeny szalagnyi, hol meg, ahogy most is áradás idején az árteret is ellepi és a partot nyaldossa. No de kicsit elkalandoztam, térjünk vissza a Malomvégre és sétáljunk végig a sok szép felújított vagy újonnan épített ház között. Hol vannak már a bűrkabátosok! - de a munkájuk nyoma az örökségük itt maradt az utódokra. Haladjunk az 1700-as években épült templomunk mellett és gyönyörködjünk a régi tornácos formáját megőrző parókiában, a templom előtt álló királyszoborban és az azt körülvevő parkban. Ezen az oldalon található az Óvoda, ami a Kató család telkére épült. Aztán a Község háza következik, egy régi többször felújított épület.Azt követi a volt tsz.irodaháza, majd balra egy kis kanyargós utca a Bem apó nevét viseli. Ennek egy elágazása vezetett a Sige felé, ahol a mi szőlőnk volt. De sokat koptattuk ennek a kis utcának a járdáit. Felfele haladva a Mókány-hoz érünk, ez egy szűk kis csatorna, ami össze van kötve a falut körülvevő kanálissal. Ez egy fontos hely volt a régi időkben: Itt kezdődött az "arraki" és itt végződött az "arrabe" Ketté osztotta a falut ez a hely, volt idő, amikor nem udvarolhatott a Mókányon túli legény a Mókányon inneni leánynak, mert ha igen verés lett a vége. Itt a Mókány két partján található két paraszt barok ház, néprajzosok kedvenc fotótémája. Haladva kifelé elérkezünk a falu fontos épületéhez a hajdani Hangyához, a mai élelmiszer bolthoz és a kocsmához. Szemben a Takarék modern épülete. De menjünk tovább a hosszú Kossuth utcán egészen a nagygödörig. Azon túl háború után épült házak vannak: Úgy is mondták régen Újülisiek. Az árkon túl még módosabb házak álltak, de a Köztársaság utcából nyíló Lenin, Somogyi és József Attila utcákon laktak régen a legszegényebbek, Na ma már a főutcával vetélkedik, sőt túl is tesz azon némelyik utca a szép házaival, parkosított kertjeivel, virágos kapu elejivel. Visszasétálva a kocsma elé induljunk Újfalu irányában a szintén főutcának tartott kicsit ma már nevetséges nevű Vöröshadsereg útja irányában.Jobbra a paraszt barok íveket utánzó buszváró, mögötte néhány butik, borozó, azok mögött a tájház, egy régi-régi nádfedeles épület Ebből az utcából jobbra három egyenes utcán sétálhatunk:, első a Dózsa, a második a Petőfi, a harmadik az Ady. Balra a Faluházzal csaknem szemben a Klapka és a Béke utca, kicsit hátrább az Alkotmány utca . A Dózsa sarkán a harmadik paraszt barok ház, utcáján néhány régi magas, tornácos hosszú ház, a többi portán szép házak, szép kertek nyújtanak kellemes látványt, ahogyan a következő utcán a Petőfin és az Adyn is. Az Ady utca volt régen a csürhejárás. Itt hajtották az állatokat a falu külső területein lévő legelőkre. A széles utca ma fásítva, füvesítve , virágokkal díszítve gyönyörködteti a szemet. Az Ady utcából nyílik balra a Rákóczi utca és jobbra a Kisfaludy utca. A Rákóczi utcából jobbra még két utca a Ságvári és a Bacsó. Ezen a két utcán lakókat hívták régen Kóróvárosiaknak. Azért mert napraforgókóróból, vagy kukoricaszárból voltak a kerítések. De csak voltak, mert mostanában egy-két kivételtől eltekintve, ami azért itt is - ott is akad, még a főutcán is erre felé is rendezettek a porták, fásak, virágosak. Balra meg a szőlőskertekre néző szép nevű Akácfa utca található. Nálunk megmaradtak a régi utcanevek, megszokták a lakóik és nem akartak rajta változtatni. Az 1920-as években a falu főutcáját makadámmal borították és akkor készültek a gyalogjárdák is. A makadám utat jó tíz éve aszfaltra cserélte az Önkormányzat a falu összes utcájában. Mindent összevetve az emlékezetemben élő régi öreg házak, kerítések, sáros utcák helyett ma korszerű, összkomfortos házak , jó utak, fás virágos környezet vesz körül bennünket. Viszont azt el kell mondani, hogy ma is élnek és egyre többen olyan családok a faluban,akik bizony nélkülöznek. Tehát a kűlcsin sokat fejlődött ugyan, de némelyek szinte rosszabb helyzetben vannak, mint az ötven évvel ezelőtti családok, mert munkalehetőség egyre kevesebb. Jó lenne tudni milyen lesz a falukép mondjuk ötven év múlva.

50 éve

Több, mint  ötven éve, hogy hivatalosan is megalakult a "Damjanich" Termelőszövetkezet.
Akkor még az iskola padjait koptattam néhány hónapig, de ősztől már én is a tsz. dolgozói közé tartoztam.
Hogy miért volt a mi szövetkezetünk neve Damjanich? - hát azért, mert a megyében a mi falunk adta be utoljára a derekát a belépésre, ahogyan Damjanich János is utoljára ment az akasztófára.
Volt humora a régieknek, mondhatnám akasztófa humora, mert jaj de keservesen egyeztek bele a gazdák, hogy közös tulajdonban kerüljenek a földek, az igavonó állatok, a gazdasági felszerelések.
1960 jan.6-án volt az alakuló közgyűlés, ahol megválasztották a tsz.elnököt, elsőnek falunk szülöttjét, egy eladdig jómódú gazdát a többi tisztségviselővel egyetemben. Főkönyvelő, főagronómus pályázat útján került. A középvezetők szintén a tagok soraiból lett választva.
Ha nehezen, döcögősen is megindult az a bizonyos szekér. Az első években szinte mindent kézi erővel végeztek a tagok: Kézzel fejték az állattenyésztési ágazatban bevitt teheneket, kézzel történt a növények kapálása, betakarítása. Talajmunkákra, szállításra volt tagok által bevitt lófogat és hitelben vásárolt néhány kabin nélküli zetor, hozzá munkagépek.
Keserves, nehéz munkával került be az első termés a közös górékba. A fizetés természetben történt munkaegységre. Nevetségesen kevés volt az egy munkaegységre felosztható összeg, ha jól emlékszem az első évben 15 Ft. munkaegységenként. Sok családnál csak az apa volt tag, de besegített a növénytermesztési munkákban a feleség, vagy családtag is, viszont a munkaegységet az apa nevére írták jóvá. Az első zárszámadás az irodában is ahol dolgoztam kézi erővel történt. Jaj, azok a 16-os lapok, még álmomban sem jöjjenek elő. Ide vezettük fel a tag nevét, ledolgozott óráinak számát és megszerzett munkaegységét. Az utóbbit osztottuk fel a juttatott terményekre: kukorica, buza. árpa, zab, cukor, szalma. Ezeknek a lapoknak keresztben-hosszában egyezni kellett. Ma is úgy adok össze hosszú oszlopokat fejben, hogy magam is csodálom. Gyakoroltuk rendesen a kézi összeadást, kivonást, szorzást, osztást.
Készpénzt előlegben kaptunk havonta, talán 300 Ft-ot személyenként.
A nehéz munkakörülmények, a pénztelenség indulatossá tették a tagokat. Közgyűlés idején kiabáltak s főleg a vezetőkre haragudtak, mivel azért ők lényegesen többet kerestek az egyszerű dolgozókhoz képest. No meg az irodistákra, mert azoknak milyen jó dolguk van: télen melegben, nyáron meg hűvösben dolgoznak. Az oly nagyon irigyelt munka úgy ment telente az első években, hogy egy nagy szobában dolgoztunk együtt mind, kivétel az elnök és a főkönyvelő. A szobát egy vaskályha melegítette. A kályha fűtése kukoricacsutkával történt. A hivatalsegéd és négy-öt ráérő tsz.tag rakosgatta a csutkát, közben nevetgéltek, beszélgettek és nekünk ebben a hangzavarban kellett dolgoznunk. Kiküldeni lehetetlen volt őket.
A bevitt földekre földjáradékot fizettünk évente egyszer. Mivel a tsz. számláján sohasem volt elég pénz ezekben az időkben, adott a bank annyit amennyit, fizettük, amíg a pénzből tartott.
A tagok meg lökdösődve, veszekedve próbáltak előrébb jutni az asztalhoz, és ebben a zajban kellett pénzel bánni.
Aztán év-évre telt.Új vezetők jöttek, új tervekkel, amire új hitelt vett fel a tsz. Az egyik ötlet bejött, a másik nem , többnyire nem. Azért ha lassan is, de fejlődött a tsz és vele párhuzamban a tagok élete is. Gépesítettek ahol lehetett, megkönnyítve a munkát az embereknek. Korszerű istállókat, utakat építettek,erőgépeket, tehergépkocsikat, kombájnokat, személygépkocsit vásároltak, az irodát is átalakították: a vezetők külön szobát kaptak, ahogyan a pénztár is, a beosztottak is csak négyen-öten dolgoztak egy helységben. Előbb számoló, majd számítógépeket vásároltak. A természetbeni juttatást felcserélte a havi készpénzes vagy fix, vagy teljesítményes fizetés. Új ágazatok alakutak, előbb a kertészet, majd mikor az becsődölt a tagok által gatyagyárnak csúfolt rongyfeldolgozó ágazat. Az állattenyésztési ágazat próbálkozott szarvasharma, juh,sertés,baromfi - ezen belól csirke, liba.pulyka tartással.
Most is, mint mindig voltak elégedetlenek, voltak kiemelt fizetések, de alapjában véve munka volt az egész falu számára. Együtt dolgozni még ha fárasztó és nehéz is könnyebb. Munka közben ment a móka, kacagás, néha morgás, sírás is persze, de hónap elején meg mindenki biztosan számíthatott a megkeresett több- kevesebb jövedelmére.
Ám ahogy teltek az évek-a felvett hitelek kamatos kamatai, a felelőtlen vezetők hibái, meg ki kell mondani őszintén a tagok széthúzása miatt, mert senki nem tartotta igazán a magáénak a tszt, ott csípte, ahol tudta. A háztáji mindig fontosabb volt, a nagyobb bevételt az hozta- tornyosultak a viharfelhők, amik oda vezettek, hogy az 1960-ban közel 500 tagot számláló - ebben benne voltak az idős nyugdíjasok is - tsz tagok száma egyre fogyott 2oo,100.30 főre csökkent le a dolgozó tagok száma. mígnem felszámolásra került a tsz. . Ez már a rendszerváltás után történt, és becsületére legyen mondva az akkori törvénynek felosztották a maradék vagyont figyelembe véve a tagként töltött évek számát és a keresetet.
Viszont ugyanakkor megszűnt a munkalehetőség, amely évekkel ezelőtt annyi családnak adott kenyeret.
Kimérték a bevitt földeket, azok műveléskor többe kerültek, mint amennyi hasznot hoztak azoknak, akik gépek híján mással műveltették meg. Eladták, vagy bérbe adták főleg az idősebbek,mivel a mai világban már egy lovacskával, vagy két tehénkével nem szánt, vet senki, mint hajdanán az ötvenes években, már csak azért sem, mert se lovacska, se tehénke nincsen, a gazdák is megöregedtek, vagy már nem is élnek. Az utódoknak meg ez már nem életcél.

Falusi történetek

Falusi történetek




Rég meghalt emberek történeteit, mondásait őrzi a falu. Ezek apáról fiúra, szájról-szájra terjednek nemzedékeken át.

Néhány ismert történetet szeretnék megörökíteni. Neveket nem használok, bár ezek a történetek nevekhez kötődnek, de senki hozzátartozójának az emlékét nem akarom megsérteni.


Első történet

Az egyszeri péterszegi ember táviratot kapott, hogy másnap x órakor jelenjen meg a újfalusi vasútállomáson, mert címére 2db. bika érkezett. A táviratot a sógora írta alá. Hmm!- mondta az emberünk. Bika? Hát miért küld nekem két bikát a sógorom? Na mindegy, ehhez segítség kell, meg két jó kötél, amivel hazavezetjük a bikákat. Segítség mindig akad, bikakötél is volt éppen a háznál, hát szekérre ült a két falubéli és az állomásra hajtott. Érkezés után keresték az állomásfőnököt a távirattal, hogy hát itt lennének a bikákért. Mondta az állomásfőnök: Hogy miért? bikákért? - hát hiszen két liba érkezett erre a címre. Vakarták a fejüket mindhárman, mert hát a táviraton bika állt. A postáskisasszony elírta : liba helyett bikát írt.
Mit tehettek jót nevettek és a szekéren a bikakötelet a saroglyában dobva hazafuvarozták a két libát.

Második történet

Jó kiállású, karakán ember volt Pali bácsi. Az első világháborúban vitézségi érmet kapott. Falun a ragadványnevek úgy ragadnak az emberekre, mint a régi légyfogó papír. Mindjárt Vári Vitéz lett a neve a hétköznapi Szabó helyett. Szeretett mulatni, kocsmázni, adomázni. Kicsit gyors beszédű lévén a szavakat ismételte mindig. A mulatozás, kocsmázás elvitte a pár hold földjét, így nyári nagy viharok , égzengések, villámlások idején csak kiállt a kocsmaajtóba és úgy mondta: " hiába dörög az ég,az ég, az ég, az én búzámat nem veri el a jég,a jég, a jég.

Egy alkalommal fácánozott. Hurkot vetett a bokor alatt a fácánnak épp az újfalusi kövesút mentén. Sikerült a fogás. Éppen bogozta ki a fácánt a hurokból, amikor arra járt egy csendőr. Hát maga mit csinál itt bátyám?- kérdezte. Aztán kitől van erre engedélye magának? Hát bokor komámtól, bokor komámtól - mondta Pali bácsi. Igen, aszondja a csendőr, akkor csak fácánozzon nyugodtan. Akkoriban a csendőr parancsnokságon Bokor nevű volt a parancsnok.
Pali bácsi jót kuncogott magában, hiszen ő csak attól a bokortól kért engedélyt, ami alatt megvetette a húrkot.

Fiatal korában nagy szoknyabolond volt, de öregen is megnézte a szép menyecskéket.
Egyik alkalommal találkozott egy szemrevaló menyecskével az utcán. Mondta neki: Ismertem idesanyádat, szép asszony volt, szép asszony volt, de akármilyen híres dáma, híres dáma- egy szép napon mind lejárja, mind lejárja.

Harmadik történet.

Még a tsz. idők első éveiben történt ez az eset.

A növényápoló ágazatban kimérték tagonként a kapálni való kukoricát,cukorrépát és a kaszagép által levágott és kézi össze gyűjtésre váró lucernát, szénát. A betakarított takarmány harmada illette meg a tagot a munkájáért.

Annak idején némi erőszakkal kényszerítette be az akkori politika a szövetkezetekbe az addig egyéni parasztként dolgozó gazdákat. Nem is érezték soha igazán a magukénak a közöst, ott csíptek le belőle, ahol módjuk volt rá. A háztáji volt az elsődleges, mivel az ott nevelt állatok tartották el a családot és még értékesítettek is belőle.A szövetkezet alig fizetett valamit.

Történt, hogy lucerna gyűjtés ideje volt. A brigádvezető kiadta az ukászt, hogy rakják egyenlő boglyákba a lucernát és minden harmadik boglya a tagé, amit a tsz. hazaszállít számára.
A másik két boglya pediglen a telepre kerül. Hát milyen a fifikás ember? Úgy rakták a boglyákat, hogy a két elsőt jól fellazítva fele annyi takarmányból, a harmadikat - hiszen az lesz az övék- jól lenyomkodva minél több legyen. Igen ám, de a brigádvezető rá jött a turpisságra.
Megváltoztatta az előzőleg kiadott rendelkezést, minden harmadik boglya szállítandó a telepre!

Hú az anyját bátyám, mondta egyik tag a másiknak: a harmadik boglyát rakják a közösnek! Úgy kell a zsiványoknak! - mondta az emberünk. De bátyám, hát a magáéból viszik a harmadik boglyát! Ammán más! - vakarta a fejét nagy búsan ammán más!

Negyedik történet.

Még mindig az egyik legvidámabb barakból a tszcs-ből.

Gépműhely ágazat.

Itt dolgoztak a gépszerelők, a traktorosok besegítőként, ha rossz volt a masinájuk. Háát bizony a munkafegyelem eleinte elég laza volt. Sokan csak imitálták a munkát, volt aki szinte tisztább munkaruhában ment haza hétvégén, mint mikor hét elején ráadta otthon az asszony.

Meg-meg jelent a raktárban egy egy traktoros, ott ácsorgott, hallgatózott. No mi kell? - kérdezte a raktáros. Háát egy kis csavar, mondta zavartan az illető, mert hát igazából nem is kellett neki semmi, csak egy kicsit lazított.

Reggelente a kicsi rezsón készült a közös villásreggeli. Összedobta a társaság, ami a tarisznyába volt: Szalonnát, kolbászt, hagymát, tojást. Jenő is dolgozott köztük egy ideig szerelőként, aztán raktárosként. Mivel értett a sütéshez-főzéshez, őt bízták meg, hogy készítse el a reggelit.
Persze a reggeli előtt egy kis dugi pálinka is kijárt. Ettől aztán jókedve lett az egész társaságnak. Ment a viccelődés, egymás cikizése.

Közös névnapokat is rendeztek a műhelybe. Ebből aztán fegyelmik is származtak, mert hát volt aki már a reggeli köszöntés után bekapkodott eléggé. A műhelyfőnök kijelentette: névnapozni márpedig csak munkaidő végétől, délután négy órától lehet.
Hát bizony voltak akik nehezen várták a négy órát. Mondta is háromkor az egyik szerelő: Köszöntsük már, igyuk meg azt a kis pálinkát, nincs itt mire várni! - Hát aztán, hogy előbbre hozták e egy kicsit a köszöntési időt nem tudni, de az biztos, hogy volt aki mire hazamenésre került a sor, erősen bepityizált. Látva a szomszédját, aki egy kupica bekapása után már ment is haza és végezte otthon a második műszakot odakiáltott neki: Kedves komám - hát hiányzott ez nekünk? -Hát úgy látom neked nemigen felelte nevetve a szomszéd.

Családban történt
A műbőrkalap

A harmadik lányommal voltam terhes - már a nyolcadik hónapban, amikor férjhez ment a kolléganőm, akivel akkor együtt dolgoztam a bérelszámolásban.
Nagy pocakkal nem nagyon vágytam én már lagziba, de azt megígértem, hogy a vacsorára elmegyünk. Kiöltöztünk ünneplőbe a párom az új műbőrkalapját rakta fel. Jött velünk a két nagyobbik lányunk is. Vacsora előtt a férfiak természetesen pálinkáztak, ettől jött meg a lakodalmas kedvük. Én eléggé feszengtem a szűk helyen, kevéssel vacsora után súgtam az uramnak, mennék haza , nem bírok itt ülni. Láttam a szemén nincs elragadtatva a korai hazamenéstől, most kezdett bele melegedni a szórakozásba, imádta a társaságot.
No jó hát maradunk még egy órácskát, de akkor megyünk, mondtam én. Úgy is volt egy óra múlva szedelőzködtem, öltöztettem a lányokat. Nagy búsan Jenő is öltözött és jött velünk végig szótlanul a hazafelé vezető úton.
Mikor aztán haza érkeztünk és villanyt gyújtottunk erősen nézegetni kezdte a levetett kalapját.
Ez nem az én kalapom!- mondta. Elcseréltem, véletlenül a másét hoztam el. Mindegy az mondom- kalap-kalap. Nem addig az!- aszondja - én az új kalapom senki más kalapjáért nem adom. Vissza kell menjek! Te Jenő mondom én - én úgy látom a tiéd ez a kalap. Ez nem - jelentette ki határozottan.
Tudtam én, hogy nem a kalap miatt akar ő visszamenni, hanem nagyon vágyott vissza a lagzi forgatagába. Ez csak ürügy volt, mert az asszonyt nem illett volna magára hagyni ebben az állapotában, de a húzóerő nagyobb volt.
Hát visszament a kalap ürügyén és kivilágos virradtig maradt.

Másik történet, amikor ő volt a vőfély egy másik lakodalomban. Sokszor vállalta ezt a megtiszteltetést, el is látta a feladatát a megfelelő módon. Mert egy lakodalmat régen is le kellett vezényelni és ez a vőfély feladata volt. Bár szerette az italt, de ilyenkor hajnalig nagyon mértékkel kóstolgatta, hiszen neki figyelni kellett arra van e elég az asztalon, kínálgatni a vendégeket, csinálni a hangulatot. Reggel felé, mikor már csak az utolsó pár vendég és a közvetlen rokonok mulatoztak ő is elengedhette magát.
Abban az időben még rezesbanda kísérte az esküvőre az új párt és este a lányos háztól a fiú szülői házához is. Utána átváltott a zenekar hegedűre, klarinétra, bőgőre.
Hát nem kitalálta az én párom az egyik rokonnal, hogy őt kísérjék haza a zenészek rézbandával.
Én itt is korábban hazamentem, tudva, hogy a vőfinek az utolsó vendégig helyt kell állni. Javában aludtam volna - ha tudtam volna, mert hirtelen hangos zeneszó verte fel a csendet.
Ott húzatta a nótát a kapuban egy jó darabig. Na gondoltam befejezhetnék már, felöltöztem , kimentem. Na gyere be, mondtam neki, feküdj le. Nem addig a!- mondta Jenő. Engem Vince hazakísért, most meg már én kísérem őt haza. Hangos ricsajjal újra végig vonultak az utcán, mert kölcsön kenyér visszajár.
Mit lehetett erre csinálni, csak nevetni. Valamikor dél körül már elő is került vőfi uram.

Velem történt.


Kora tavasz volt akkor is. Az oltott, óriás virágú ibolya már kivirágzott a kertemben. Szedtem egy nagy csokorral reggel munkába indulás előtt. Jutott belőle az asztalomra, sőt még a titkárnő asztalára is. Egy jó kis kávét kaptam cserébe, azt iszogattam, amikor kijött a tsz elnök és fölé hajolva szagolgatni kezdte az ibolyát. Nagyon szép - mondta, kár, hogy nincs illata. Alulról szagolja - válaszoltam, úgy jobban érzik. Igen - mondta nevetve - azt szeretné ugye, hogy már alulról szagoljam az ibolyát! Körülöttünk mindenki hangosan nevetett. Én elvörösödve szabadkoztam, hogy hát nem úgy gondoltam, ahogy a szólás-mondás mondja, csak tanácsot akartam adni, ugyanis a nagy virágok lehajlottak a gyöngécske szárakon és tényleg úgy érzett jól az illata, hogyha alulról szagoltuk.

Más

Eléggé szókimondó lévén, valami munkával kapcsolatos dolgon vitáztam éppen a főkönyvelői irodában. Ott volt az elnök is, aki kimondta a szót, punktum- úgy kell csinálni a munkát, ahogyan ők kigondolták. Mérgesen mentem ki az ajtón. Az irodában nyitva volt az ablak és az ajtóval szemben a folyosó ajtó is. Ahogy húztam be magam után az ajtót , hirtelen bevágódott nagy robajjal mögöttem.
Na nézd , hát nem ránk csapta az ajtót - hallottam belülről az elnököt kiabálni.
Visszanyitottam és beszóltam: Nem én voltam, csak a húzat - bár szívem szerint magam is szívesen berántottam volna, ha mertem volna. Jól jött a húzat mindenesetre.


Emlékezetes történetek

A figyelmetlenség ára.

Mint azt már írtam egy előző történetben ragadványnevet , vagy csúfnevet falun szinte mindenki kapott valamiképpen. Ahogy Vári Pali bácsit is említettem. Még a családtagjait is Várinak hívta mindenki.
Egy alkalommal, amikor még a gép és bognár műhely a tsz. iroda udvarán volt és én akkor még pénztáros voltam, bejött hozzám a Pali bácsi fia valamilyen elvégzett munkának a díját kifizetni. Rég láttuk egymást, ő nem a faluban élt, valahol a Dunántúl, csak éppen akkor itthon tartózkodott .Kérdezett a bátyámról, akivel együtt jártak iskolába. Beszélgetés közben én kitöltöttem a pénztár bizonylatot Vári Pál névre és átadtam neki, miután fizetett. Ahogy kilépett az ajtón valahogy éreztem én, hogy valamit nem jól csináltam. Pár pillanat múlva újra benyitott. Belémnyilalt, hogy tényleg hülyeséget csináltam Azt mondja nekem: Légyszíves javítsd ki ezt a bizonylatot arra a névre, hogy Vári Vitéz V Szabó Pál - mert így csúfolták édesapámat. Azt hittem, hogy menten ott süllyedek el. Elnézést kértem, de gondolom nála az semmit nem javított az én figyelmetlenségemen.

Más.

Ezt a történetet utólag hallottam, mert akkor éppen nem tartózkodtam az irodában. Valami munkáltatói igazolást kért hitelfelvételhez az illető nő dolgozónk. Miután a kolléganőm kitöltötte annak rendje-módja szerint a nyomtatványt visszaült a helyére és a munkájába mélyedt. Közben valaki kiment az ajtón, ő azt hitte, hogy az, akinek a papirokat átadta. De nem , Ő még az ajtó mögötti fotelben ült, amikor a kolleganőm megszólalt: Na jól megöregedett ez a x néni is. A vele szemben ülő másik kolleganőm elhülve csak annyit tudott kinyögni: Kicsoda? x néni? - nem öregedett az. Azt mondja erre a közben írogató másik: Dehogyisnem, hát nem látod milyen ráncos az arca? Mikor ez elhangzott felállt szegény ügyfél és köszönés nélkül kiment az ajtón. Akkor nézett fel az én figyelmetlen kolleganőm és szája elé kapva a kezét elnémult.


Volt emberek

"Volt emberek, ha nincsenek is- vannak. Hatnak."

Ez az idézet jut eszembe, ha rájuk gondolok. Az út során, amit járok mennyien mentek már el mellettem. Egy kicsit maradtak, együtt dolgoztunk, sírtunk, nevettünk,bosszankodtunk, aztán eltűntek az életemből. Ha rájuk gondolok felfénylik a mosolyuk, egy-egy jellegzetes mozdulatuk, mondataik.

Rájuk emlékezve írom a falusi történeteket.

Drága emlékezetű férfi kollégám, akit csak Nagyinak hívtunk. Nem tudott nevetni. Ha valami vicceset meséltünk csak tátogott és kiment belőle az erő, csúszott össze, mint a colostok. Mi már nem is a viccen nevettünk, hanem rajta. Történt egyszer, hogy hajtott hazafele biciklivel a járdán és egy éles kanyarban elesett. Szegény csúnyán összetörte az orrát. Ment be a lakásba és panaszolta a feleségének, hogy ő meg hogy megjárta. És az órád- kérdezte az asszony az órád? Az órám! az órom!- felelte indulatosan, mutatva az orrára.
Másik alkalommal permetezte a szőlőjét, de valami miatt hátrafelé lépkedett a szőlősor között. Arról viszont elfeledkezett, hogy egy üres, még be nem temetett meszesgödör van a sor végén. A felesége éppen arra járt és látja ám, hogy permetez, aztán eltűnik. Belelépett a gödörbe, de olyan szerencsésen, hogy nem lett semmi baja. Másnap az irodába próbálta ezt nekünk elmesélni és hát milyen az ember - nevet azon aki elesik - hát nevettünk mi is. Persze a nevetés ragadós, ő meg csuklott megint össze, mint máskor, ha nevetni próbált.

A főnökeink jöttek-mentek, azalatt a több évtized alatt, míg az irodában dolgoztam. Volt közöttük ilyen is olyan is, szigorú is, meg megértő is. Van akire szívesen emlékszek vissza, van akire nem annyira. Talán legtovább az egyik főkönyvelőnk maradt, akit most Oszinak említek. Mert nekünk még az átkosban elnök elvtársnak, főkönyvelő elvtársnak, főagronómus elvtársnak kellett szólítanunk őket. Az öreg Oszi - mondtuk magunk között , pedig tőlem csak tizenhárom évvel volt idősebb. Mikor bejelentettem neki, hogy hamarosan gyesre megyek, mert várom a harmadik gyermekemet összecsapta a kezét. Hát ezt azért nem gondoltam volna, mondta, hogy pont maga megy el. Pedig még csak harminc éves voltam akkor, de ő már valószínű öregnek tartott a babavárásra. Nem volt egy vidám tipús, inkább olyan, mint a gyomorbajosok szoktak lenni. Néha, ha jobb kedve volt órákig elbeszélgetett velünk erről-arról. A sodrából nem volt könnyű kihozni, de egy-egy vita hevében ez is megesett.
Mennyi főnök volt még rajtuk kívül, akiket eddig említettem. Ágazat vezetők, brigádvezetők, párttitkár - természetesen - szegény nem ártott a légynek sem, személyzetis - ha elment a saját dolga után, mindíg az asztalon egy iraton hagyta a szemüvegét. Ó volt az önkéntes rendőrök parancsnoka, ezért megkapta ragadványnévnek a serif nevet.
Jöttek diplomások a családjukkal. Újonnan épített szolgálati lakás várta őket frissen kifestve. Épp csak be kellett nekik bútorozni. A feleségeknek hamarosan nyilt egy státusz az irodában. Maradtak ideig-óráig, aztán vagy felmondtak nekik, vagy ők döntöttek úgy, hogy jobb helyet keresnek. Megismertem, megkedveltem egy részüket, aztán elmentek. Egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, aztán az is elmaradt. Furcsa az élet. Tényleg olyan, mint a vonat. Felszállnak utasok, egy ideig maradnak, aztán leszállnak. Van akit szinte azonnal elfelejtünk, van akire évtizedek múlva is emlékezünk.