Az motoszkál mostanában a gondolataimban, hogy írni kellene a szülőfalum azon utcáiról, házairól, amelyek már csak az emlékezetemben élnek, de ott aztán élesen. Kis sáros, görbe utcák, ahol a szekerek kerékagyig merültek nagy esők után. Két oldalt nádfedeles alacsony házak, itt-ott egy-egy módosabb tornácos porta. Korhadt deszkakerítések ,tövükben az első meleg tavaszi napsugaraktól gőzölgött a föld és a kerítések réseiben piros bogarak - bodobácsok - sütkéreztek. Szabadság utca a szülőházam utcája. Régi neve Iskola utca volt, nem is értem miért, hiszen begörbült, mint a görbebot vége az iskola ablakaira nyíló utcából. Zug zug hátán a végét kutyaszorítónak mondták, mert már nem volt kijárás másik utcában. Régen ahogy az embereknek, az utcáknak is volt ragadvány neve. Akkor hát kilépek a hajdanvolt szülőház kapuján és elindulok balra a mostani Kiss Ernő utcán,amit a Kossuth és a Nép utca keresztez. A Nép utca régen Temető utca volt, mert ott haladtak a gyászkocsik a templomtól a temető felé. Egyenesen haladva a régen Oláh zugnak nevezett részen érem el a Porostót és a sportpályát. Ha a fent említett kereszteződésben jobbra fordulok a falu régi magvához érek, ahol az iskola, a templom, az önkormányzat , az óvoda van. Itt volt a tsz.iroda is, ahol annyi évet ledolgoztam. A templomnál előbb jobbra indulok a Malomvég felé. Valamikor malom lehetett a Kossuth utca végén, innét az elnevezés. De másképpen is hívták ezt a főutca véget: Ez volt a bűrkabátosok utcája. Jómódú parasztemberek laktak errefelé, futotta a mindig drága bőrkabátra. Innen az elnevezés. A főutcára egyébkéntis jellemzőek voltak a módosabb porták s a portákban módosabb emberek. Aki a régi időkben ott akart házat venni mélyebbre nyúlt a bukszájában - már ha volt onnét mit kivenni. Büszkék is arra a mai napig, akik ott laknak, kicsit lenézve a mellékutcákban lakókat, pedig hát nem élhet mindenki a főutcán. Leérve a Malomvégre ismét a Porostón találjuk magunkat. Ott volt régen a kiserdő, a nyárfás és a sárgaföld kitermelés miatti gidres-gödrös rész, ami gyermekkorunkban maga volt a paradicsom. Ma helyén a halastavunk pompázik. Mikor elkezdték a nyárfákat kiirtani és a gödröket egy nagy tóvá alakítani sokan elkeseredtünk, eltüntetik a gyermekkor színterét. Nagy volt a ráfordítás, sok volt a munka, de megérte, gyönyörűen rendezett, fásított a tó környéke. Vizét az óh Berettyó táplálja a horgászok örömére. A tótól lesétálhatunk a vadregényes Berettyó folyónkhoz, ami hol egy keskeny szalagnyi, hol meg, ahogy most is áradás idején az árteret is ellepi és a partot nyaldossa. No de kicsit elkalandoztam, térjünk vissza a Malomvégre és sétáljunk végig a sok szép felújított vagy újonnan épített ház között. Hol vannak már a bűrkabátosok! - de a munkájuk nyoma az örökségük itt maradt az utódokra. Haladjunk az 1700-as években épült templomunk mellett és gyönyörködjünk a régi tornácos formáját megőrző parókiában, a templom előtt álló királyszoborban és az azt körülvevő parkban. Ezen az oldalon található az Óvoda, ami a Kató család telkére épült. Aztán a Község háza következik, egy régi többször felújított épület.Azt követi a volt tsz.irodaháza, majd balra egy kis kanyargós utca a Bem apó nevét viseli. Ennek egy elágazása vezetett a Sige felé, ahol a mi szőlőnk volt. De sokat koptattuk ennek a kis utcának a járdáit. Felfele haladva a Mókány-hoz érünk, ez egy szűk kis csatorna, ami össze van kötve a falut körülvevő kanálissal. Ez egy fontos hely volt a régi időkben: Itt kezdődött az "arraki" és itt végződött az "arrabe" Ketté osztotta a falut ez a hely, volt idő, amikor nem udvarolhatott a Mókányon túli legény a Mókányon inneni leánynak, mert ha igen verés lett a vége. Itt a Mókány két partján található két paraszt barok ház, néprajzosok kedvenc fotótémája. Haladva kifelé elérkezünk a falu fontos épületéhez a hajdani Hangyához, a mai élelmiszer bolthoz és a kocsmához. Szemben a Takarék modern épülete. De menjünk tovább a hosszú Kossuth utcán egészen a nagygödörig. Azon túl háború után épült házak vannak: Úgy is mondták régen Újülisiek. Az árkon túl még módosabb házak álltak, de a Köztársaság utcából nyíló Lenin, Somogyi és József Attila utcákon laktak régen a legszegényebbek, Na ma már a főutcával vetélkedik, sőt túl is tesz azon némelyik utca a szép házaival, parkosított kertjeivel, virágos kapu elejivel. Visszasétálva a kocsma elé induljunk Újfalu irányában a szintén főutcának tartott kicsit ma már nevetséges nevű Vöröshadsereg útja irányában.Jobbra a paraszt barok íveket utánzó buszváró, mögötte néhány butik, borozó, azok mögött a tájház, egy régi-régi nádfedeles épület Ebből az utcából jobbra három egyenes utcán sétálhatunk:, első a Dózsa, a második a Petőfi, a harmadik az Ady. Balra a Faluházzal csaknem szemben a Klapka és a Béke utca, kicsit hátrább az Alkotmány utca . A Dózsa sarkán a harmadik paraszt barok ház, utcáján néhány régi magas, tornácos hosszú ház, a többi portán szép házak, szép kertek nyújtanak kellemes látványt, ahogyan a következő utcán a Petőfin és az Adyn is. Az Ady utca volt régen a csürhejárás. Itt hajtották az állatokat a falu külső területein lévő legelőkre. A széles utca ma fásítva, füvesítve , virágokkal díszítve gyönyörködteti a szemet. Az Ady utcából nyílik balra a Rákóczi utca és jobbra a Kisfaludy utca. A Rákóczi utcából jobbra még két utca a Ságvári és a Bacsó. Ezen a két utcán lakókat hívták régen Kóróvárosiaknak. Azért mert napraforgókóróból, vagy kukoricaszárból voltak a kerítések. De csak voltak, mert mostanában egy-két kivételtől eltekintve, ami azért itt is - ott is akad, még a főutcán is erre felé is rendezettek a porták, fásak, virágosak. Balra meg a szőlőskertekre néző szép nevű Akácfa utca található. Nálunk megmaradtak a régi utcanevek, megszokták a lakóik és nem akartak rajta változtatni. Az 1920-as években a falu főutcáját makadámmal borították és akkor készültek a gyalogjárdák is. A makadám utat jó tíz éve aszfaltra cserélte az Önkormányzat a falu összes utcájában. Mindent összevetve az emlékezetemben élő régi öreg házak, kerítések, sáros utcák helyett ma korszerű, összkomfortos házak , jó utak, fás virágos környezet vesz körül bennünket. Viszont azt el kell mondani, hogy ma is élnek és egyre többen olyan családok a faluban,akik bizony nélkülöznek. Tehát a kűlcsin sokat fejlődött ugyan, de némelyek szinte rosszabb helyzetben vannak, mint az ötven évvel ezelőtti családok, mert munkalehetőség egyre kevesebb. Jó lenne tudni milyen lesz a falukép mondjuk ötven év múlva.
Több, mint ötven éve, hogy hivatalosan is megalakult a "Damjanich" Termelőszövetkezet.
Akkor még az iskola padjait koptattam néhány hónapig, de ősztől már én is a tsz. dolgozói közé tartoztam.
Hogy miért volt a mi szövetkezetünk neve Damjanich? - hát azért, mert a megyében a mi falunk adta be utoljára a derekát a belépésre, ahogyan Damjanich János is utoljára ment az akasztófára.
Volt humora a régieknek, mondhatnám akasztófa humora, mert jaj de keservesen egyeztek bele a gazdák, hogy közös tulajdonban kerüljenek a földek, az igavonó állatok, a gazdasági felszerelések.
1960 jan.6-án volt az alakuló közgyűlés, ahol megválasztották a tsz.elnököt, elsőnek falunk szülöttjét, egy eladdig jómódú gazdát a többi tisztségviselővel egyetemben. Főkönyvelő, főagronómus pályázat útján került. A középvezetők szintén a tagok soraiból lett választva.
Ha nehezen, döcögősen is megindult az a bizonyos szekér. Az első években szinte mindent kézi erővel végeztek a tagok: Kézzel fejték az állattenyésztési ágazatban bevitt teheneket, kézzel történt a növények kapálása, betakarítása. Talajmunkákra, szállításra volt tagok által bevitt lófogat és hitelben vásárolt néhány kabin nélküli zetor, hozzá munkagépek.
Keserves, nehéz munkával került be az első termés a közös górékba. A fizetés természetben történt munkaegységre. Nevetségesen kevés volt az egy munkaegységre felosztható összeg, ha jól emlékszem az első évben 15 Ft. munkaegységenként. Sok családnál csak az apa volt tag, de besegített a növénytermesztési munkákban a feleség, vagy családtag is, viszont a munkaegységet az apa nevére írták jóvá. Az első zárszámadás az irodában is ahol dolgoztam kézi erővel történt. Jaj, azok a 16-os lapok, még álmomban sem jöjjenek elő. Ide vezettük fel a tag nevét, ledolgozott óráinak számát és megszerzett munkaegységét. Az utóbbit osztottuk fel a juttatott terményekre: kukorica, buza. árpa, zab, cukor, szalma. Ezeknek a lapoknak keresztben-hosszában egyezni kellett. Ma is úgy adok össze hosszú oszlopokat fejben, hogy magam is csodálom. Gyakoroltuk rendesen a kézi összeadást, kivonást, szorzást, osztást.
Készpénzt előlegben kaptunk havonta, talán 300 Ft-ot személyenként.
A nehéz munkakörülmények, a pénztelenség indulatossá tették a tagokat. Közgyűlés idején kiabáltak s főleg a vezetőkre haragudtak, mivel azért ők lényegesen többet kerestek az egyszerű dolgozókhoz képest. No meg az irodistákra, mert azoknak milyen jó dolguk van: télen melegben, nyáron meg hűvösben dolgoznak. Az oly nagyon irigyelt munka úgy ment telente az első években, hogy egy nagy szobában dolgoztunk együtt mind, kivétel az elnök és a főkönyvelő. A szobát egy vaskályha melegítette. A kályha fűtése kukoricacsutkával történt. A hivatalsegéd és négy-öt ráérő tsz.tag rakosgatta a csutkát, közben nevetgéltek, beszélgettek és nekünk ebben a hangzavarban kellett dolgoznunk. Kiküldeni lehetetlen volt őket.
A bevitt földekre földjáradékot fizettünk évente egyszer. Mivel a tsz. számláján sohasem volt elég pénz ezekben az időkben, adott a bank annyit amennyit, fizettük, amíg a pénzből tartott.
A tagok meg lökdösődve, veszekedve próbáltak előrébb jutni az asztalhoz, és ebben a zajban kellett pénzel bánni.
Aztán év-évre telt.Új vezetők jöttek, új tervekkel, amire új hitelt vett fel a tsz. Az egyik ötlet bejött, a másik nem , többnyire nem. Azért ha lassan is, de fejlődött a tsz és vele párhuzamban a tagok élete is. Gépesítettek ahol lehetett, megkönnyítve a munkát az embereknek. Korszerű istállókat, utakat építettek,erőgépeket, tehergépkocsikat, kombájnokat, személygépkocsit vásároltak, az irodát is átalakították: a vezetők külön szobát kaptak, ahogyan a pénztár is, a beosztottak is csak négyen-öten dolgoztak egy helységben. Előbb számoló, majd számítógépeket vásároltak. A természetbeni juttatást felcserélte a havi készpénzes vagy fix, vagy teljesítményes fizetés. Új ágazatok alakutak, előbb a kertészet, majd mikor az becsődölt a tagok által gatyagyárnak csúfolt rongyfeldolgozó ágazat. Az állattenyésztési ágazat próbálkozott szarvasharma, juh,sertés,baromfi - ezen belól csirke, liba.pulyka tartással.
Most is, mint mindig voltak elégedetlenek, voltak kiemelt fizetések, de alapjában véve munka volt az egész falu számára. Együtt dolgozni még ha fárasztó és nehéz is könnyebb. Munka közben ment a móka, kacagás, néha morgás, sírás is persze, de hónap elején meg mindenki biztosan számíthatott a megkeresett több- kevesebb jövedelmére.
Ám ahogy teltek az évek-a felvett hitelek kamatos kamatai, a felelőtlen vezetők hibái, meg ki kell mondani őszintén a tagok széthúzása miatt, mert senki nem tartotta igazán a magáénak a tszt, ott csípte, ahol tudta. A háztáji mindig fontosabb volt, a nagyobb bevételt az hozta- tornyosultak a viharfelhők, amik oda vezettek, hogy az 1960-ban közel 500 tagot számláló - ebben benne voltak az idős nyugdíjasok is - tsz tagok száma egyre fogyott 2oo,100.30 főre csökkent le a dolgozó tagok száma. mígnem felszámolásra került a tsz. . Ez már a rendszerváltás után történt, és becsületére legyen mondva az akkori törvénynek felosztották a maradék vagyont figyelembe véve a tagként töltött évek számát és a keresetet.
Viszont ugyanakkor megszűnt a munkalehetőség, amely évekkel ezelőtt annyi családnak adott kenyeret.
Kimérték a bevitt földeket, azok műveléskor többe kerültek, mint amennyi hasznot hoztak azoknak, akik gépek híján mással műveltették meg. Eladták, vagy bérbe adták főleg az idősebbek,mivel a mai világban már egy lovacskával, vagy két tehénkével nem szánt, vet senki, mint hajdanán az ötvenes években, már csak azért sem, mert se lovacska, se tehénke nincsen, a gazdák is megöregedtek, vagy már nem is élnek. Az utódoknak meg ez már nem életcél.
50 éve
Több, mint ötven éve, hogy hivatalosan is megalakult a "Damjanich" Termelőszövetkezet.
Akkor még az iskola padjait koptattam néhány hónapig, de ősztől már én is a tsz. dolgozói közé tartoztam.
Hogy miért volt a mi szövetkezetünk neve Damjanich? - hát azért, mert a megyében a mi falunk adta be utoljára a derekát a belépésre, ahogyan Damjanich János is utoljára ment az akasztófára.
Volt humora a régieknek, mondhatnám akasztófa humora, mert jaj de keservesen egyeztek bele a gazdák, hogy közös tulajdonban kerüljenek a földek, az igavonó állatok, a gazdasági felszerelések.
1960 jan.6-án volt az alakuló közgyűlés, ahol megválasztották a tsz.elnököt, elsőnek falunk szülöttjét, egy eladdig jómódú gazdát a többi tisztségviselővel egyetemben. Főkönyvelő, főagronómus pályázat útján került. A középvezetők szintén a tagok soraiból lett választva.
Ha nehezen, döcögősen is megindult az a bizonyos szekér. Az első években szinte mindent kézi erővel végeztek a tagok: Kézzel fejték az állattenyésztési ágazatban bevitt teheneket, kézzel történt a növények kapálása, betakarítása. Talajmunkákra, szállításra volt tagok által bevitt lófogat és hitelben vásárolt néhány kabin nélküli zetor, hozzá munkagépek.
Keserves, nehéz munkával került be az első termés a közös górékba. A fizetés természetben történt munkaegységre. Nevetségesen kevés volt az egy munkaegységre felosztható összeg, ha jól emlékszem az első évben 15 Ft. munkaegységenként. Sok családnál csak az apa volt tag, de besegített a növénytermesztési munkákban a feleség, vagy családtag is, viszont a munkaegységet az apa nevére írták jóvá. Az első zárszámadás az irodában is ahol dolgoztam kézi erővel történt. Jaj, azok a 16-os lapok, még álmomban sem jöjjenek elő. Ide vezettük fel a tag nevét, ledolgozott óráinak számát és megszerzett munkaegységét. Az utóbbit osztottuk fel a juttatott terményekre: kukorica, buza. árpa, zab, cukor, szalma. Ezeknek a lapoknak keresztben-hosszában egyezni kellett. Ma is úgy adok össze hosszú oszlopokat fejben, hogy magam is csodálom. Gyakoroltuk rendesen a kézi összeadást, kivonást, szorzást, osztást.
Készpénzt előlegben kaptunk havonta, talán 300 Ft-ot személyenként.
A nehéz munkakörülmények, a pénztelenség indulatossá tették a tagokat. Közgyűlés idején kiabáltak s főleg a vezetőkre haragudtak, mivel azért ők lényegesen többet kerestek az egyszerű dolgozókhoz képest. No meg az irodistákra, mert azoknak milyen jó dolguk van: télen melegben, nyáron meg hűvösben dolgoznak. Az oly nagyon irigyelt munka úgy ment telente az első években, hogy egy nagy szobában dolgoztunk együtt mind, kivétel az elnök és a főkönyvelő. A szobát egy vaskályha melegítette. A kályha fűtése kukoricacsutkával történt. A hivatalsegéd és négy-öt ráérő tsz.tag rakosgatta a csutkát, közben nevetgéltek, beszélgettek és nekünk ebben a hangzavarban kellett dolgoznunk. Kiküldeni lehetetlen volt őket.
A bevitt földekre földjáradékot fizettünk évente egyszer. Mivel a tsz. számláján sohasem volt elég pénz ezekben az időkben, adott a bank annyit amennyit, fizettük, amíg a pénzből tartott.
A tagok meg lökdösődve, veszekedve próbáltak előrébb jutni az asztalhoz, és ebben a zajban kellett pénzel bánni.
Aztán év-évre telt.Új vezetők jöttek, új tervekkel, amire új hitelt vett fel a tsz. Az egyik ötlet bejött, a másik nem , többnyire nem. Azért ha lassan is, de fejlődött a tsz és vele párhuzamban a tagok élete is. Gépesítettek ahol lehetett, megkönnyítve a munkát az embereknek. Korszerű istállókat, utakat építettek,erőgépeket, tehergépkocsikat, kombájnokat, személygépkocsit vásároltak, az irodát is átalakították: a vezetők külön szobát kaptak, ahogyan a pénztár is, a beosztottak is csak négyen-öten dolgoztak egy helységben. Előbb számoló, majd számítógépeket vásároltak. A természetbeni juttatást felcserélte a havi készpénzes vagy fix, vagy teljesítményes fizetés. Új ágazatok alakutak, előbb a kertészet, majd mikor az becsődölt a tagok által gatyagyárnak csúfolt rongyfeldolgozó ágazat. Az állattenyésztési ágazat próbálkozott szarvasharma, juh,sertés,baromfi - ezen belól csirke, liba.pulyka tartással.
Most is, mint mindig voltak elégedetlenek, voltak kiemelt fizetések, de alapjában véve munka volt az egész falu számára. Együtt dolgozni még ha fárasztó és nehéz is könnyebb. Munka közben ment a móka, kacagás, néha morgás, sírás is persze, de hónap elején meg mindenki biztosan számíthatott a megkeresett több- kevesebb jövedelmére.
Ám ahogy teltek az évek-a felvett hitelek kamatos kamatai, a felelőtlen vezetők hibái, meg ki kell mondani őszintén a tagok széthúzása miatt, mert senki nem tartotta igazán a magáénak a tszt, ott csípte, ahol tudta. A háztáji mindig fontosabb volt, a nagyobb bevételt az hozta- tornyosultak a viharfelhők, amik oda vezettek, hogy az 1960-ban közel 500 tagot számláló - ebben benne voltak az idős nyugdíjasok is - tsz tagok száma egyre fogyott 2oo,100.30 főre csökkent le a dolgozó tagok száma. mígnem felszámolásra került a tsz. . Ez már a rendszerváltás után történt, és becsületére legyen mondva az akkori törvénynek felosztották a maradék vagyont figyelembe véve a tagként töltött évek számát és a keresetet.
Viszont ugyanakkor megszűnt a munkalehetőség, amely évekkel ezelőtt annyi családnak adott kenyeret.
Kimérték a bevitt földeket, azok műveléskor többe kerültek, mint amennyi hasznot hoztak azoknak, akik gépek híján mással műveltették meg. Eladták, vagy bérbe adták főleg az idősebbek,mivel a mai világban már egy lovacskával, vagy két tehénkével nem szánt, vet senki, mint hajdanán az ötvenes években, már csak azért sem, mert se lovacska, se tehénke nincsen, a gazdák is megöregedtek, vagy már nem is élnek. Az utódoknak meg ez már nem életcél.
.jpg)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése