2016. október 11., kedd

Vissza az időben.




    Képzeletbeli utazás az időben, avagy milyen lehetett hajdanán  falunk Szentpéterszeg és hogyan élhettek benne őseink.
  

  Repüljünk vissza képzeletben 160-180 esztendőt és nézzük meg, milyen volt kis falunk akkoriban!A jószerével a főutcából álló falut füves térség vette körül, itt-ott mocsaras, zsombékos foltokkal. A falu közepén zsindelytetős templom, szemben vele magasabb, több helységes lelkészi lakás állt. Sárból vert, alacsony parasztházak és néhány módosabb, magasabb, vályogból épült ház szegélyezte a földutat.A pici tűzfalas, kontyos parasztházakon az utca felé két ablak nézett apró, vaksi szemekkel. A kert felől a házon középütt az udvarra nyílott a pitvarajtó; az ajtó mellett jobbról pici ablak, balról a padlásfeljáró ajtaja volt. Az alsó része a háznak kamraként szolgált. A padlás a szemes termények tároló helye volt. A ház frontjában néhány gazdasági épület állt. A módosabbaknál volt ló- és tehénistálló, disznóól, baromfi ól, csűr, a csűr alatt pince. A szegényebbeknél fészerszerű építményekben egy-két malackát, pár tyúkot tartottak. A krumplit, káposztát, zöldségféléket földbe ásott, kerek vermekben tárolták. Az utca felől a kerítés deszkából vagy napraforgókóróból készült.A porták mutatták a család vagyoni állapotát. Cselédek, kisbérlők lakták az alacsony, szegényes házakat; földdel rendelkező gazdák a nagyobbakat. Járda, kövesút nem volt a faluban. Az udvarokon az ásott kutak kútágasukkal ágaskodtak. Itt itatták az állatokat és a konyhára is innen vittek vizet. Az ivásra, főzésre használt vizet a Berettyóból hordták az asszonyok és a nagyobb gyerekek. A mosás is a folyón történt, a mosott ruhát a füvön szárítgatták. A nagy sodrású, tiszta vizű Berettyó nyáron a szórakozás színtere volt. Ide jártak fürdeni a fiatalok, igaz, itt mosták le az állatokat is.A házakban a konyhából nyílott  őseink hálószobája. A nagy ház jószerével ágyakkal volt berendezve. A családokban általában sok volt a gyermek, sok helyen még az előző, elidősödött generáció is a nagy házban vagy a kamrából kialakított alsóházban lakott. 

 A házat a kemence uralta. A kemencébe télvíz idején reggel és délután is befűtöttek, és itt sült a család kenyere is heti vagy kétheti rendszerességgel, a család létszámától függően. A kenyérsütés a gazdasszony feladata volt, de a tizenkét év körüli lányok már besegítettek a tészta dagasztásába. Egy-egy sütéskor három nagy kerek kenyér sült és a tésztából szakított kis cipók adták az aznapi reggelit. A kenyeret forró nyarakon is meg kellett sütni, ám ilyenkor olyan meleg volt a házban, hogy aki tehette, a szabadban éjszakázott. Sütöttek még kenyértésztából lángost a kemence meleg kövén és kenyérlepényt tepsiben. A lángost tejfellel kenték meg, a lepényt kapros túróval töltötték. A kemencében sült krumpli, sült tök, de bableves is főtt, füstölt hússal vagy töltött káposzta. Vasárnap, amíg templomban volt a család, a kemencében főtt az aranysárga tyúkhúsleves.


Az ablak alatt egy nagy karos lóca állott, előtte egy nagy asztal, kisebb lócával vagy székekkel körülvéve. Itt étkezett a családfő, a nagyobb családtagok és a béres is, ha volt a családnál.A gyerekek a kemencepadkánál lévő kis asztalnál ettek. Az anya a nagy asztal sarkánál vagy a gyerekek közé ülve evett, tányérját kezében tartva állt a családtagok rendelkezésére. Az idős nagyszülők is inkább a gyermekek és a kemence közelében étkeztek.Volt még a házban egy-egy komód a sarokban, téka a falon; vásári portékát, festett cserépedényeket tartottak bennük. A ruhaneműt láda őrizte, a lábbelik, csizmák szegre akasztva lógtak a falon. Az ablakon kézzel szőtt, színes fonállal mintázott függönyök lógtak. Az ágyakat vásári takarókkal fedték. Gerendáról lelógó petróleumlámpa világította meg esténként a házat.A kemencét a pitvarból fűtötték. Szabad kémény volt, az alatta lévő berakott pórban készült az étel. A főző- és étkezési edényeket stelázsin és a falra akasztva tárolták. Volt még ott egy úgynevezett asztalszék. Ez egy alacsony asztalka volt, amelyet a főzés során tárolási célra használtak

Mivel sem járda, sem köves út nem volt a faluban, sáros időben nehéz volt a közlekedés. A földekre gyalogosan vagy ló-, illetve tehénszekérrel jártak. A föld megművelését, a termés betakarítását többnyire kézi erővel végezték. Ekét szántáskor, vetőgépet a szemes termények vetésénél használtak. A kalászosokat zsákból kézzel szórták a földekre, utána beboronálták. Akiknek nem volt lova, tehene, másokkal műveltette a földjét. Fizetségként saját két keze erejével szolgált.A káptalani birtok Tépe határában, a falutól jó öt kilométerre volt. Ide gyalogoltak ki napszámba a szegényebbek. A birtokostól vagy a módosabb gazdáktól béreltek felesben, harmadában egy-egy kis földecskét.A templom mellett volt egy fiú és egy lány iskola, ahol írni, olvasni, számolni úgy-ahogy meg tanultak a gyerekek. Általában négy osztályt jártak, mert tíz év felett már munkára voltak fogva. Sok gyermek, főleg a káptalani birtokon lakók egyáltalán nem jártak iskolába. Ők analfabéták maradtak. Az iskolában a gyermekek magyarul tanultak, de hivatalos helyen a német nyelv volt a kötelező. Ezért a felnőttek ügyeik intézését a helyi bíróra, jegyzőre bízták. Osztrák uralom alatt állott az ország.


A nők ezekben az időkben hosszú szoknyát hordtak, amely nyáron vékonyabb anyagból, télen vastag posztóból készült. Hozzá pruszlikot (bő ujjú inget), mellényt viseltek. Télen kis ködmönnel vagy nagy nyakbavaló berlinerkendővel védték magukat a hidegtől. A fejüket nyáron delin kendővel, télen posztókendővel kötötték be. Színes ruha csak a lányoknak dukált, a menyecskéknek már vissza fogottabban kellett öltözniük. Harminc év fölött már csak a barna és a fekete színű ruha volt elfogadott. A nők akkoriban idő előtt öregnek látszottak.

A férfiak a munkában bő szárú inget és bő gatyát viseltek csizmával. Ünnepi alkalmakkor fekete szövet vagy posztó priccses nadrágot, magas szárú bokszcsizmát, fehér, magas gallérú inget, fekete mellényt, kiskabátot hordtak. A téli felső viselet fekete posztó rövid kabát volt kucsmával, nyáron kalapot hordtak.A gyerekek (fiúk, lányok egyaránt) egész kis korban pendelyt (rövid ruhácskát) viseltek, később a kislányok térd alá érő, delénből vagy parkettből (ünneplőre selyemből) készült ruhát hordtak, pamutharisnyával, száras cipővel vagy csizmácskával. A fiú gyerekek a felnőttekhez hasonlóan bő inget, gatyát, fekete mellénykét, csizmát viseltek. A nyári hétköznapokon, hogy kíméljék a lábbeliket, mezítláb jártak.A kisfiúk haját csaknem kopaszra nyírták, a lányok haját két ágú varkocsba fonták, színes szalagot kötöttek belé. Az asszonyok haja simán hátrafésült kontyba volt csavarva. Hajadonfőt csak a lányoknak illett lenni, ahogyan azt a „hajadon” szavunk is mutatja.A gyermekek nyolc-tíz éves kortól besegítettek a munkálatokba. Kezdetben az állatokat őrizték, később a fiúk a mezei munkákba, a lányok a ház körüli teendőkbe segítettek be. Tizenkét éves kor után, betakarítás idején fiúk és lányok egyaránt mentek a földekre.Az ük szüleink ilyen körülmények közé születhettek és a falu többi lakójához hasonlóan élhették le egész életüket.Hol, miként szerették meg egymást? Isten útjai kifürkészhetetlenek. Soha nem tudhatjuk meg, hogy miért pont egymást választották, amikor rajtuk kívül még annyi fiú és lány volt a faluban.A gyerekek és fiatalok kedvelt találkozási helye volt a kertek alatti füves térség, a Porostó. Itt őrizték a lányok a libákat, a fiúk a birkákat, teheneket, lovakat. A Porostó nagy játékok, gyermekkori szerelmek színtere volt.




 Másik találkozási hely a templom volt, igaz, hogy itt csak a szemek beszélhettek.
 A fiatalok a karzaton ültek, balról a lányok, jobbról a fiúk. A karzat két fele messze volt egymástól. A lenti padokban az elosztás a fentiekhez hasonlóan alakult: balról az asszonyok, jobbról a férfiak ültek. Az emberek szívesen jártak templomba. A református lelkész a Bibliából vett idézeteket magyarázva szépen okította őket. Meg aztán, ilyenkor ott lehetett hagyni a munkát, fel lehetett venni az ünneplő ruhát és kicsit kiszakadtak  a mindennapok egyhangúságából.Vasárnap délután a főutca volt a korzó, ahol a lányok ünneplőbe öltözve, kart karba öltve sétálgattak. A fiúk a sarkokon lesték őket és ha úgy alakult, pár szót váltottak egymással.

A dörzsölő is fontos helye volt a találkozásnak, a szórakozásnak. A kender feldolgozásának egyik fázisát végezték el a dörzsölőben a lányok és a fiatalabb asszonyok. A dörzsölő mindig egy lányos háznál volt, ahol összejöttek a barátnők, rokonok és szomszédasszonyok. A munka során a kendert mezítláb a sarkukkal, talpukkal dörzsölték puhára. Később megjelentek a legények, fiatal férjek is nótaszóval, zenésszel és munka közben folyt az évődés, a nóta és munka után a tánc.Még ennél is látványosabb barátságok, szerelmek szövődtek a lakodalom előtti csigacsinálókban és a lakodalmakban. A menyasszony szüleinek házánál gyűltek össze a lagziba meghívott lányok, asszonyok a nagy napot megelőző vasárnap, hogy elkészítsék a lakodalmi húslevesbe való csigatésztát. Kézzel gyúrták, nyújtófával nyújtották, csigacsináló segítségével készült ez az ünnepi levestészta. Természetesen itt is jelen voltak a férfiak, folyt a viccelődés, beszélgetés, nótázás a munka alatt. Munka után kalács, meleg bor, tejeskávé várta a vendégeket, aztán következett a tánc hajnali egy-két óráig. A legények már itt kinézték maguknak azt a lányt, akivel az esküvőre párban mentek és akivel a lagzin együtt szórakoztak.A lakodalom általában szombaton volt, de előfordult, hogy szerdán tartották. Az ünnepség 9-10 óra körül kezdődött a lányos háznál. 12 órakor indult a násznép az esküvőre. Onnan visszaérkezvén ebéd várta őket, ami legtöbbször birkapaprikás volt. Hozzá jó házi bort ittak, utána süteményként fánkot, csörögét szolgáltak fel. Ebéd után estig folyt a nótázás, beszélgetés, tánc a zenészek közreműködésével. Sötétedés után elbúcsúzott a menyasszony a szüleitől, testvéreitől, barátnőitől, rokonaitól és a násznép elkísérte a vőlegény szüleinek házához. Itt kaláccsal, meleg borral várták a násznépet, majd a vendégek hazamentek. 8-9 óra körül, az esti vacsorára csak azok jöttek vissza, akik a vőlegény szülei által lettek meghívva. A „hérísz”, a menyasszony szülei és legközelebbi rokonai közvetlen a vacsora előtt érkezett. A menü húsleves volt csigatésztával, borjúpaprikás, bor, sütemény. Vacsora után éjfélig táncoltak. Éjfélkor következett a menyasszonytánc. A vőfély, aki a lakodalmat levezette, egy tálat tett az asztalra. Az ara levetette a menyasszonyi ruhát és újasszony-ruhába (feketébe) öltözött. Copfját kibontották, haját felkontyolták és kendővel bekötötték. Elkezdődött a menyasszonytánc az új asszonnyal és az új emberrel. Tánc után pénzt tettek a vendégek a tálba. A pénz összege attól függött, hogy milyen rokoni viszonyban állt a vendég az ifjú párral. Nem volt nagy összeg, ami a tálban összegyűlt, de elégnek bizonyult arra, hogy az új pár a pénzzel és az ajándékba kapott háztartási eszközökkel elkezdje a közös életet. A fiúk rendszerint 19-26 évesen, a lányok 17-19 évesen házasodtak. Általában egy éven belül megérkezett az első gyermek, s aztán hamarosan a többi.Akinek tehetsége volt, saját kis házat épített, de a többség a szülőknél vagy nagyszülőknél húzta meg magát. Nehéz elképzelni, miképp fértek el annyian. A szegényebb családból származó új házasok harmadában, felesben földet béreltek, állatokat tartottak. Eladták a felesleget, ebből ruházkodtak vagy gyűjtögettek saját házra, földre, de a gyermek rendszerint előbb jött, mint a megtollasodás.Dédszüleink világra jöttekor a családok éppúgy éltek, mint sok generációval korábban.Ezekben az időkben a politikai viszonyok rosszabbak voltak, mint korábban. Az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után következtek a megtorlások. Falunkból  is harcolt huszonöt férfi a szabadságharcban, közülük többen meghaltak. 
  A paraszti élet folytonosságot követelt. Szántani, vetni, betakarítani kellett. A saját szükségleten felüli állatállományt eladták, az árából lehetett venni ruhát, cipőt, pár bútordarabot. A férjhez menő lányok stafírungját saját erőből állítottak elő. A megtermelt kendert áztatták, csépelték, dörzsölték, fonták, szőtték. Vásznat készítettek belőle ágyneműnek, törülközőnek, abrosznak, sőt ruhaneműnek is. Libákat neveltek, a tollukkal tömték a dunyhát, párnát. Az ágyat, komódot, asztalt, lócát asztalossal készíttettek.A végtelen tánc soha nem állt meg. Ha nehezen is, de lakodalmat rendeztek a szülők a fiatalok számára, miután Isten segítségével meg a két szép szemükkel egymásra találtak. Dédszüleink összeházasodtak és megszülettek a nagyszüleink.A kiegyezés utáni években némiképp fellélegzett az ország. A szorgalmasan dolgozó családok meggazdagodhattak, főleg azok, akik a szorgalmuk mellé földet, házat örököltek. A gazdagodás jele elsősorban a föld, másodsorban a mívesebb lakóház és a hozzátartozó istállók voltak. Az 1842-ben telepített szőlők és gyümölcsösök bőven teremtek és jó pénzt hoztak a hozzáértő gazdáknak.Persze, csak egy kisebb réteg élt jól falun. A lakosság nagyobbik része még mindig cselédként, kisbérlőként, pásztorként tengette az életét. Ezeknek a családoknak az élete szinte semmit nem változott az eltelt évtizedekben. A legszegényebbek a pásztorok voltak, akik a falu külső legelőin ménest, gulyát, csordát, csürhét őriztek. Voltak rideg pásztorok, akik tavasztól késő őszig kint éltek az állatokkal. A ménesben fiatal csikókat, a gulyán fiatal borjakat őriztek így. A tavasszal kihajtott állatok ősszel már nagy hassal, vemhesen kerültek haza. Volt hazajáró csorda is: reggel kihajtották, este hazahajtották a fejősteheneket, kocákat, malacokat. Be kellett tanítani az állatokat, hogy megismerjék a hazafelé vezető utat. Később már maguktól hazataláltak és bementek a helyükre a nyitott kapukon.A nagyszüleim gyermekként, majd felnőttként élték a falusi emberek megszokott paraszti életét. A ritmus ugyanaz volt, mint ötven, nyolcvan évvel azelőtt. A gyarapodó földek egyre több munkáskezet kívántak. Talán azért is született sok gyermek falun, hogy felnövekedvén besegítsenek a gazdaságban. A módosabb gazdák a szegényebb családok férfitagjait béresként, a nagyobb lányokat napszámosként foglalkoztatták.


Ahogy a termés is megérik, nagyszüleink is megértek a házasságra, miután megtalálták a párjukat. És az elődök ritmusa szerint hamarosan megszületett édesapánk és édesanyánk.

2015. november 2., hétfő

Akkor mesélek.

2013. április 5., péntek


Bemutatkozás



Üljünk le együtt a kertemben,  én majd mesélek, Önök meg hallgathatják.

Akkor most bemutatkozom:



Szeretettel üdvözlöm minden kedves olvasómat. 70 éves vagyok.  Ajánlom figyelmükben az itt lévő válogatott írásaimat. Embermesék ezek valóban, a családomról és az életem során megismert emberekről szólnak. Annyit magamról, hogy nyugdíjas vagyok. A helyi termelőszövetkezetben dolgoztam összesen 28 éven át előbb pénztárosként, majd bérelszámolóként.
Három lányunk született és a három lány hat fiúunokával ajándékozott meg bennünket a papa nagy örömére. Ő nagyon vágyott egy fiúgyermekre, de az Isten nekünk lányokat adott. A hatodik unokáját már sajnos nem ismerhette meg, de még mielőtt megfogant volna megjósolta, hogy az is fiú lesz.

Egy kicsike, de nagyon rendezett faluban élek az alföldön. Nagy kertes házban lakom. A három lányom közül egy a falunkban ment férjhez - ő szinte naponta-két naponta meglátogat.Az elsőszülött Londonban , a "kicsi" a harmadik Pesten él a családjával. Jönnek ők is amikor csak tudnak. Ilyenkor nagy az élet nálam.

Unatkozni sohasem szoktam. A háztartási teendők mellett unokázok, olvasok, tv-t nézek, internetezek, meg a kertemben dolgozgatok tavasztól-őszig.
Próbálom szebbé, kényelmesebbé tenni a környezem, szeretném, hogy jól érezzék magukat a gyerekeim, az unokáim ha nálam tartózkodnak. Imádom a virágokat , kertem minden évszakban mást mutató arcát. Van zöldséges kertem is, itt megterem az egész évre való zöldség. A férjem szőlőlugasokat is telepített. Megtanultam szőlőt metszeni, permetezni, még mustot és bort is sajtoltam a családnak. Édesapám nagy bortermelő volt , talán a génjeimben hordok az ő szőlő szeretetéből. Városban úgy érzem nem tudnék hosszú távon élni, hiányozna a természet közelsége. Reggel ha napsütésre ébredek a kedvem is jobb lesz. Az esti naplementét az ajtómból csodálhatom, ami minden nap más. Szeretem a tavaszi esőt, a nyári estéket, ősszel az ezer színben pompázó fákat, a telet hóesés után . Szeretem az ÉLETET ezer apró csodájával együt

2015. október 25., vasárnap

Motoron




Motoron /Szívvídámításul/
Úgy ötven éve, lehet, hogy épp annyi vett az én párom egy danubia motorkerékpárt Újfaluban az akkor még vasboltban. Nem volt egy jó választás, mert már az első úton sem hozta haza a tulajt a maga erejéből.Valami gyújtáshiba volt az oka, de lefőve, verejtékezve,gyalog tolta haza a Berettyó partján. Sajnáltam is, meg bosszankodtam is, ki adtunk a nehezen kuporgatott pénzt és így beleválasztott. Szerelő, nézegetés gyertyacsere, egy kis iszogatás közben, mert faluhelyen anélkül nem történhet semmi. Mester berúgta, mármint a motort, lehet egy kicsit magát is, indult egy pöccintésre. Oké.
Megyünk vasárnap Szoboszlóra a strandra. Oda csak háromszor állt le. Melegszik, mondta az uram, pihentetjük. Álltunk, vagy ültünk valamennyit az árokszélen, aztán beindult megint. A fürdőzés kitűnő volt, csak egy kicsit elbágyasztott minket. A motort is, pedig csak a parkolóban ácsorgott a strandolás alatt, várva ránk. Na elindultunk. A városból, ami lehet, hogy akkor még falu volt, kivitt minket, de aztán megállt egyszer, leállt kétszer-háromszor.Végre elhagytuk Újfalut, a Vilma kanyart is - ez egy kis tanya volt- már a kiserdőnél jártunk, úgy kb. 2 km-re a falutól, mikor negyedszer is beköpte a gyertyát. -Hát-mondom én, ezóta már gyalog is hazaértem volna. Nem szólt a párocskám egy szót sem, helyette mérgesen berúgta a motort. Azannyát! -Hát nem beindult! Az meg rápattant és elviharzott. Hallgatni arany -jutott eszembe a mondás, de nem az a fajta voltam, vagyok, aki ne mondja ki amit gondol. Hazaballagtam hát, végig a vasárnap estefelé kint üldögélő falusiak kereszttüzében. Többen is megkérdezték - Te honnan jössz így gyalogosan? A szőlőskertből? Ráhagytam mérgesen, de mire haza értem a falu túlsó végére,elment a mérgem. -Na már itt is vagy? -kérdezte az uram nevetve? Kiszámoltad ki a gyorsabb, te vagy a motorunk? Nevettem én is, fogadva, de soha nem betartva, hogy előbb számolok tízig, aztán beszélek.




2015. október 11., vasárnap

Régiek, akik már csak az emlékeinkben élnek.


Ó! Istenem! -mennyien, de mennyien pihennek már a mi szép, gondozott temetőnkben. Ott már jó, nagyon jó. Nem fáj semmi, sem testi, sem lelki bajok. Csend van, csak a rigók énekelnek nyaranta, télen meg puha hótakaró borítja a sírokat.
Nézem a sírkövek sorát és felidézem magamban  az alattuk pihenőket.


Esti iskolások 1970. Mennyi-mennyi emlékekben élő,kedves arc. Azért néhányan még köztünk élnek, de többen már a temető lakói, köztük az én párom is, balról a második. 

Zenészeink húzzák.
Cs Kun Gyula jobb szélen volt a prímás. Mindenkinek elhúzta a nótáját, ha kérte. Húzta a talpalávalót kivilágos reggelig a bandájával, húzta a kísérőt, húzta az éjjeli zenét a lányok ablakánál. Menyasszonytánckor találóan választott zenét, énekelte is hozzá. Nekünk, mivel három lányunk született, mindig azt húzta: Egy asszonynak kilenc lánya, nem győzi számlálni...
Mellette Kovács Mihály, akit kis termete miatt Kiss Mihálynak hívtak. Mellette F Nagy Gyula bácsi, Cs Kun Lajos bácsi a bőgős, Huszti Gyula bácsi az örök vicc faragó. 

Szakácsok egy lagziban.
Jobbról-balra: Vadász Mihály bácsi , Kun M Ferencné Juliska néni,Olajos Pista, Balogh Magda Szabó Piri, Vadász Mihályné, Olajos Sándorné Irénke néni, Harasztosi Albertné, Szepesi Mihályné Piri néni, elől a fakanállal B Nagy Sanyi.
Kinek a lagzija lehetett - nem tudom. A csoportból két személy van még köztünk, a többiek rég elmentek.
Egy-egy ember, egy-egy regényes történet. Mert az életünk, akár egy regény is lehetne.














2014. augusztus 13., szerda

Kupakház



A kupakház a nevét onnan kapta, hogy akitől a férjem megvásárolta, ezt a ragadványnevet viselte.  Kicsi, tömzsi asszony volt, nagy mellekkel, milyen a falu elnevezte bögykupaknak. /bögyös és kicsi mint egy kupak az üvegen/
Már kb. két éve kiköltözött a kis házból az illető arra hivatkozva, hogy életveszélyes. Előtte is már aládúcoltatta egy nagy oszloppal a szobát.Álltak a falak még vagy húsz évig, még akkor is mikor már tető sem volt rajtuk.

Nem voltam elragadtatva a vásárlástól: minek nekünk ez az öreg nádfedeles ház, meg a kert is minek? Van a saját telkünkön egy kis veteményes, elég az nekünk. Ha megöregszünk ki fogja a nagy kertet művelni a házat rendben tartani, ez lett volna az érvem, de mindhiába, az üzlet megköttetett. Hat kismalac árán került a tulajdonunkba és később én is beláttam hát van haszna azért. A veteményes le költözött ide, fent meg parkosíthattam, virágozhattam. Az öreg háznak több funkciója is lett: itt rendezte be a párom a műhelyt, itt fúrt-faragott, seprűt kötött, itt tanítgatta az unokákat a szegbeverés, a fűrészelés fortélyaira. Ide elhúzódhatott ha magányra vágyott. Az alacsony kis ablakú házban mindig égett a villany, szólt a rádió, ha ott tartózkodott. A másik funkció, aminek nem igazán örült a napos csirke nevelés volt. Elkerítettük ugyan őket, de úgy beporozták az alatt a pár hét alatt a dolgait, hogy nem szívesen lett rá, hogy ott nevelgessem. De hát épített egy kemencét és annak a melegénél szépen megerősödtek a kiscsibék. Pár hét után kiköltöztettük őket a konyha részbe, aztán meg a csírkeólba.
Azt nem mondhatnám, hogy rendet tartott ebben a bizonyos műhelyben. Hegyén-hátán volt ott minden, a gyerekek azt csinálhattak, amit akartak, valami régi vörös festékkel még az ajtót is bemázolhatták. Imádta őket, semmiért meg nem szólította egyiket sem. Úgy két évente sikerült rávennem pakoljon ki, be kell meszeljem, füstös volt a kemencétől, meg az ócska kályhától, ha fűtött. Ilyenkor amennyire lehetett rendben raktam, lefestettem az ajtót, ablakot, egészen házias lett. Vittünk oda egy ócska sezlont is, asztalt, székeket, lócát. Itt borozgattak a szomszédokkal, estén ként olykor kártyáztak, bár ő nem volt nagy kártyás, mégis egy alkalommal kivilágos- virradatig tartott a parti.
Mikor váratlanul és hirtelen örökre elment ha bementem oda minden rá emlékeztetett.Jobban éreztem ott a jelenlétét, mint a temetőben a sírjánál.
Tudtam az eszemmel,hogy le kellene bontatni, mert csak a bajom gyűlik az évi kétszeri mázolással, meszeléssel,mivel a tetőn a nád eléggé tönkrement és itt-ott mosta a falakat az eső, de a szívem nem engedte még akkor a bontást. Gergő unokám is arra biztatott ne tűnjön el a ház. Hát a halálát követő évben kicsit megmázoltattam a falakat és kívül-belül kimeszeltem. Minden eszközt, szerszámot a helyére raktam, az ablakokra kis függöny került, a seprűkötőre virág meg fénykép. Úgy jártunk oda, mint egy múzeumba.
Sajnos az idő vasfoga annyira kikezdte a tetőt, hogy hiába tapasztgattam a falakat és meszeltem körbe, egy-egy nagy zápor lemosta és kezdhettem volna előlről. Belefáradtam és  leszedettem a tetőt napszámosokkal.
Hogy azon mennyi nád volt! Egy napomba került míg elégettem. Kiszedték az ajtókat, ablakokat is, úgy állt ott az öreg ház, mint egy háborús emlék. Ősszel jött a markoló és szétrakta a vályog falakat az udvar végébe. A téli esőzések, fagyok jól megpuhították a vályogot, én meg csak úgy szórakozásból el kezdtem széttördelni. Egy óra délelőtt, egy óra délután, ha jó volt az idő és nem volt más dolgom. Egyszer csak a végére értem. A gerendákat, amit kiszedtek tüzelőnek elfűrészeltettem.

Eltűnt a Kupak ház már csak az emlékeinkben és néhány fényképen él. Az emlékeinkben, de ott nagyon. Nekem és az unokáknak. Gergő írt is egy verset emlékképpen. Nagyon meghatódtam én ettől a verstől. Remélem nem haragszik, hogy megosztom veletek.
Nem működött közre a ház eltakarításában, talán tudat alatt nem akarta, hogy eltűnjön a ház és vele együtt a gyermekkor.


Kupakház




Görbe téglakémény rongyfüstöt pipál.
A piros zsebrádióból a nóta
Az ablakrésen kicsorog.
/ahol a szél befújdogál./
Az öreg kisház addig él
Amíg ragaszkodnak hozzá.
Ahogy belépek rögtön megcsap az illat.
Az összetéveszthetetlen.
Gyermekkorom illata.
Érzem a tárgyak és az érzések
Kavalkádjának illatát:
Alvó szerszámok.
Héjában sült krumpli
Döngölt föld. por,
Vályogfal, vörösbor,
Összekoccanó emlékek.
Az édes szeretet illatát
a falak közt összezsúfolódva
mindenben beleivódva.

A szobában ül
/a seprűkötő mellett./
A villanykörte gyöngéden libeg,
Mosolyog és csillog a szeme
Egy nagydarab szeretet.
Száz Magyarországért sem adott volna.
Látta bennem önmagát.
Nála mindennek volt értelme.
A határtalan gyermeki elme
A dohos kisházban kinyílhatott.
Locsolta virágát
Még most is locsolja
Száz Magyarországért sem adott volna!

Ő volt az egyetlenegy
Akinél mindent lehetett,
Akit gyermekszememben
Egyetlen, igaz emberré tett a szeretet.
Mindig ott szundított a zöld szemeiben.
Most is mosolygok, ha visszagondolok,
Hogy szabad voltam, mint egy kis állat
A kertben, a kocsmában,
A kupakházban.
A gerendára felírt dátumok, számok,
A decis pohárba száradt fröccsök,
Az álmok illatában a bőrömbe ivódott.
Nem volt nem, vagy nem szabad.
Tíz éves lehettem
Egy kiló szeget a zsaludeszkába vertem.
Másnap kihuzigálta.
Sose mondta, hogy nem, hogy nem szabad!
Csak, hogy „nem baj kisfiam.”
Mindenét nekem adta.
Tőle tanultam a magam törvényei szerint élni.
A világot megbütykölni,
Akaratom mederbe önteni,
Csámcsogva bicskával enni,
Szeget a falba verni,
A fájdalomra örömgörcsöt kötni,
Szeretni.
Élőben mutatta meg m az a halál.
Egy pont az élet végén.
Csak az emlékek felkaparhatóak
A halál lényegtelen.
Attól csak ezen a zöld peronon állók
Lesznek többek az utazók nem.
Ő már csak az, amire megtanított:
Mindaz amire emlékszem.
Ez a vers, vagy a személyiségem.
Ő is meghalt – a kisház sem áll már-
Az illat is elenyészett.

2013. február 22., péntek

Csarnok








Így hívtuk a tejbegyűjtőt, amíg működött. Van annak már hatvan éve is talán, hogy elkezdtem csarnokba járni. Előbb csak a nálam öt évvel idősebb bátyámat kísértem, akár egy kiscsikó, de amikor elment tovább tanulni rám került a sor. Ó!- akkor még nem voltak olyan német tehenek, akik akár harminc liter tejet is adtak naponként. Egy, vagy két tehénke szolgálta a családot és csak a felesleget vittük csarnokba. Ha egy tehén volt, akkor lovak is voltak a háznál az örökölt, vagy bérelt földek megművelésére. Ha kettő, akkor bizony befogták őket a szekér, sőt az eke elé is, nem is adtak a nehéz munka után csak pár liter tejet. 

Hát vittük vígan mi gyerekek külön e célra árult, zománcos 3-4 literes tejeskannában. Ellés után sorra kerültek a vízhordó kannák is, cserélgettük jobb kéz-bal kéz menet közben, vagy kicsit lerakva pihentünk kicsit. Bicikli csak elvétve volt akkor még a faluban, így cipekedni kellett akár tetszett, akár nem. 
Miután átvette tőlünk a tejet az éppen soron lévő csarnokos néha elég hosszú sorban állás után, a közeli csarnok kúthoz mentünk, ott megint kivárva a sorunkat kiöblítettük a kannákat artézi vízzel egyszer-kétszer-háromszor és utána teleengedve a kannát hazacipeltük az ivásra, főzésre használt vizet. Ha néha kicsit zavaros volt ez a víz a rossz öblítés miatt, hát kaptunk némi szidást otthon. 
A tejet kétszer adtuk le a begyűjtőbe reggel és este. Reggel még iskola előtt sietve, este viszont, főleg tavasztól-télig, ha jó volt az idő el tereficséltünk. Kitárgyaltuk mi érdekes dolog történt aznap, vagy azt, hogy  mit hallottunk sorban állás közben, mert folyt ott mindenről szó, néha még olyan dologról is, ami nem a mi fülünknek való volt.Még az is megtörtént, hogy össze vitatkoztak a várakozók valamint, vagy a tej átvevővel gyűlt meg a bajuk. Vizsgálták a tej tisztaságát és a zsírtartalmat, ebből aztán olykor parázs viták származtak. A csarnokos védte a maga igazát, mutatta az üvegcsékben vizsgált tejet, hogy hát nem megfelelő a tisztaság, vagy híg a tej, netán vizezve van, a gazda meg tiltakozott, némelyik olyan mérgesen, hogy még az is előfordult, hogy a kanna tej az átvevő fején landolt. 
Ezt aztán napokig tárgyalta az egész falu. Hol volt a turpisság, az átvevőnél, aki esetleg saját zsebre dolgozott, vagy az átadónál, aki szintén, nemigen derült ki. Hogy-hogy nem, azt látni lehetett, hogy a csarnokosok egy idő után kezdtek megtollasodni, pedig hát a fizetésük nem volt valami magas. Persze az is lehet, hogy másból volt a jövedelmük, de az emberek már ilyenek, az gyanakszik a legjobban, akinek szintén vaj van a fején. 
Ahogy aztán teltek az évek már nem egymást kísérgettük esténként mi kislányok, hanem megjelent egy-egy fiatalember is udvarlás céljából. A csarnok jó alkalom volt a találkozásokra. Sok szerelem szövődött esténként hazafelé menet, aminek lakodalom lett a vége. 
A régi, korszerűtlen épűlet helyett újat építettek a falu végén. Ekkor már minden háznál volt kerékpár, azzal szállítottuk az egyre növekvő mennyiséget, vagy a tehenek számának növekedése, vagy a fajtája miatt  és a kisgyerekekből családos asszonyok, férfiak lettek. Egy ideig maguk hordták a tejet, aztán mikor cseperedtek a gyerekeik őket küldték csarnokba. Minden alkalommal elmondva, hogy a biciklijükkel vigyázzanak a forgalmas kocsiúton. 
Ma talán három-négy család foglalkozik tehéntartással, de ott aztán nagy a létszám és saját tejhűtővel rendelkeznek. Naponta egyszer a tejeskocsi a házuktól szállítja el a tejet.
A boltokban árulják jó drágán a zacskós friss  és dobozos tartós tejet , meg a tejharmatnak nevezett műtejet. A porták istállói meg üresen ásítanak.
Járja a falut egy tejet-tejfelt-túrót árusító kocsi is hangos zenéléssel: "Boci-boci tarka, se füle, se farka. Oda megyünk lakni, ahol tejet kapni."

2013. február 8., péntek

Özvegyek



Régen gondolkodom azon, hogy azokról kellene írni, akik egyszer csak magukra maradtak. A gyerekek felnőttek, kirepültek a családi fészekből, a társ meg, vagy a férj, vagy a feleség egy váratlanul jött betegség következtében hirtelen, vagy hosszú szenvedés után eltávozott az élők sorából.
Nehéz időszak következik a hátul maradottra. A társ, aki elment már nem érez, nem fáj neki semmi, de mennyi fájdalom van az özvegyben, különösen az első időkben. "Hiányod átjár, mint huzat a házon" - írja a költő és milyen igaza van. Elsősorban ez fáj nagyon, a hiánya. Nincs kihez szólni, nincs kivel megbeszélni a napi történéseket, nincs kit megkérni, hogy hozzon egy pohár vizet, ha elesettek vagyunk, gyújtson be, mert úgy fázunk, mindent magunknak kell csinálni.
Az özvegy nőknek meg kell tanulni a férfi munkát a férfiaknak meg a nőit. Mindkettő nehéz feladat, de talán mégis a férfi özvegyeknek a nehezebb. Főleg azoknak, akik míg a párjuk élt még egy teát, egy rántottát sem készítettek el. Igaz, falun is van segítő szolgálat, csak hát olyan nehéz kérni, kérni, azoknak, akik eladdig mindent megoldottak kettesben. Aztán meleg ebédet is lehet rendelni, de a régen megszokott ízeket hiába keresik, abban nem találják. Próbálják elkészíteni úgy-ahogy, de az sem az igazi. Az vesse az első követ rájuk, amikor bármi áron asszonyt szeretnének maguk mellé, aki hasonló körülmények közt él. Csakhogy az özvegy asszonyok meg, bár nagyon hiányzik egy társ, nem mernek belevágni a változtatásban. Megöregedtek és ilyen öregen mit szólna a család, hogy oldhatnák meg az én, a te gyereked, az én, a te unokád problémát és főleg mit szólna a falu, mit szólna a környezet. Nem és nem. Inkább vállalják az egyedüllétet, próbálnak társaságra találni ki szomszédban, ki rokonokban, vagy nyugdíjas klubokban, s főleg a családban, unokákban. Csakhogy a család, az unokák élik a maguk életét és egyre kevesebb idő jut az özvegy nagyszülőre. Főleg mikor felnőnek ezek az unokák. Elsodorja az élet őket a négy égtáj felé,  mostanság külföldre, nagy távolságokra és évente egyszer-kétszer ha találkoznak.
Persze hívja a család az egyedül lévőt látogatásra, csak hogy az öregséggel az is jár, hogy egyre ritkábban szánja rá magát az utazásra. Vagy azért, mert az egészsége nem engedi, a fájós lábak már nehezen viszik előre. Otthon még elmotoz, leül, ha elfárad, de hosszabb távot már nem bír. Meg aztán a megszokott otthon, az hiányzik csak nagyon pár nap elteltével. Hát egyre nyúlik az idő egy-egy találkozás között és egyre magányosabb lesz az özvegy. Tudja, hogy ez a sorsa, el kell fogadnia, csak nehéz, nagyon nehéz.
S főleg az álmatlanul töltött éjszakák. Ilyenkor arra gondol, milyen nehéz, de szép volt a fiatalkori élete. Igaz, hogy örök rohanásban telt, gyerekek nevelése munka mellett, háztartás, kert, állatok, de volt értelme. Volt sok éhes száj, akikért semmi fáradságot nem sajnált sem az anya, sem az apa. Együtt minden könnyebb: felépíteni a házat, ültetni fákat, kevés szabadidőben a családdal együtt lenni. Nehéz, de szép évek voltak. Hogy volt benne tányércsörgés is olykor, anélkül nincs evés, nincs ám! 
Számot vet az özvegy az életével és azt mondja: Megérte! Ha újra születnék ilyenképpen csinálnám megint, vagy egy kicsit jobban. Több türelemmel, több szeretettel, hogy ha az Isten engedi tovább együtt lehessen a párjával. Mert akár van, akár nincs mennyország, az élet egy és megismételhetetlen.
Ebben megnyugodva végre elalszik az özvegy és álmában találkozik azokkal, akik már rég magára hagyták. Álomban mindent lehet: