Falusi történetek

Falusi történetek




Rég meghalt emberek történeteit, mondásait őrzi a falu. Ezek apáról fiúra, szájról-szájra terjednek nemzedékeken át.

Néhány ismert történetet szeretnék megörökíteni. Neveket nem használok, bár ezek a történetek nevekhez kötődnek, de senki hozzátartozójának az emlékét nem akarom megsérteni.


Első történet

Az egyszeri péterszegi ember táviratot kapott, hogy másnap x órakor jelenjen meg a újfalusi vasútállomáson, mert címére 2db. bika érkezett. A táviratot a sógora írta alá. Hmm!- mondta az emberünk. Bika? Hát miért küld nekem két bikát a sógorom? Na mindegy, ehhez segítség kell, meg két jó kötél, amivel hazavezetjük a bikákat. Segítség mindig akad, bikakötél is volt éppen a háznál, hát szekérre ült a két falubéli és az állomásra hajtott. Érkezés után keresték az állomásfőnököt a távirattal, hogy hát itt lennének a bikákért. Mondta az állomásfőnök: Hogy miért? bikákért? - hát hiszen két liba érkezett erre a címre. Vakarták a fejüket mindhárman, mert hát a táviraton bika állt. A postáskisasszony elírta : liba helyett bikát írt.
Mit tehettek jót nevettek és a szekéren a bikakötelet a saroglyában dobva hazafuvarozták a két libát.

Második történet

Jó kiállású, karakán ember volt Pali bácsi. Az első világháborúban vitézségi érmet kapott. Falun a ragadványnevek úgy ragadnak az emberekre, mint a régi légyfogó papír. Mindjárt Vári Vitéz lett a neve a hétköznapi Szabó helyett. Szeretett mulatni, kocsmázni, adomázni. Kicsit gyors beszédű lévén a szavakat ismételte mindig. A mulatozás, kocsmázás elvitte a pár hold földjét, így nyári nagy viharok , égzengések, villámlások idején csak kiállt a kocsmaajtóba és úgy mondta: " hiába dörög az ég,az ég, az ég, az én búzámat nem veri el a jég,a jég, a jég.

Egy alkalommal fácánozott. Hurkot vetett a bokor alatt a fácánnak épp az újfalusi kövesút mentén. Sikerült a fogás. Éppen bogozta ki a fácánt a hurokból, amikor arra járt egy csendőr. Hát maga mit csinál itt bátyám?- kérdezte. Aztán kitől van erre engedélye magának? Hát bokor komámtól, bokor komámtól - mondta Pali bácsi. Igen, aszondja a csendőr, akkor csak fácánozzon nyugodtan. Akkoriban a csendőr parancsnokságon Bokor nevű volt a parancsnok.
Pali bácsi jót kuncogott magában, hiszen ő csak attól a bokortól kért engedélyt, ami alatt megvetette a húrkot.

Fiatal korában nagy szoknyabolond volt, de öregen is megnézte a szép menyecskéket.
Egyik alkalommal találkozott egy szemrevaló menyecskével az utcán. Mondta neki: Ismertem idesanyádat, szép asszony volt, szép asszony volt, de akármilyen híres dáma, híres dáma- egy szép napon mind lejárja, mind lejárja.

Harmadik történet.

Még a tsz. idők első éveiben történt ez az eset.

A növényápoló ágazatban kimérték tagonként a kapálni való kukoricát,cukorrépát és a kaszagép által levágott és kézi össze gyűjtésre váró lucernát, szénát. A betakarított takarmány harmada illette meg a tagot a munkájáért.

Annak idején némi erőszakkal kényszerítette be az akkori politika a szövetkezetekbe az addig egyéni parasztként dolgozó gazdákat. Nem is érezték soha igazán a magukénak a közöst, ott csíptek le belőle, ahol módjuk volt rá. A háztáji volt az elsődleges, mivel az ott nevelt állatok tartották el a családot és még értékesítettek is belőle.A szövetkezet alig fizetett valamit.

Történt, hogy lucerna gyűjtés ideje volt. A brigádvezető kiadta az ukászt, hogy rakják egyenlő boglyákba a lucernát és minden harmadik boglya a tagé, amit a tsz. hazaszállít számára.
A másik két boglya pediglen a telepre kerül. Hát milyen a fifikás ember? Úgy rakták a boglyákat, hogy a két elsőt jól fellazítva fele annyi takarmányból, a harmadikat - hiszen az lesz az övék- jól lenyomkodva minél több legyen. Igen ám, de a brigádvezető rá jött a turpisságra.
Megváltoztatta az előzőleg kiadott rendelkezést, minden harmadik boglya szállítandó a telepre!

Hú az anyját bátyám, mondta egyik tag a másiknak: a harmadik boglyát rakják a közösnek! Úgy kell a zsiványoknak! - mondta az emberünk. De bátyám, hát a magáéból viszik a harmadik boglyát! Ammán más! - vakarta a fejét nagy búsan ammán más!

Negyedik történet.

Még mindig az egyik legvidámabb barakból a tszcs-ből.

Gépműhely ágazat.

Itt dolgoztak a gépszerelők, a traktorosok besegítőként, ha rossz volt a masinájuk. Háát bizony a munkafegyelem eleinte elég laza volt. Sokan csak imitálták a munkát, volt aki szinte tisztább munkaruhában ment haza hétvégén, mint mikor hét elején ráadta otthon az asszony.

Meg-meg jelent a raktárban egy egy traktoros, ott ácsorgott, hallgatózott. No mi kell? - kérdezte a raktáros. Háát egy kis csavar, mondta zavartan az illető, mert hát igazából nem is kellett neki semmi, csak egy kicsit lazított.

Reggelente a kicsi rezsón készült a közös villásreggeli. Összedobta a társaság, ami a tarisznyába volt: Szalonnát, kolbászt, hagymát, tojást. Jenő is dolgozott köztük egy ideig szerelőként, aztán raktárosként. Mivel értett a sütéshez-főzéshez, őt bízták meg, hogy készítse el a reggelit.
Persze a reggeli előtt egy kis dugi pálinka is kijárt. Ettől aztán jókedve lett az egész társaságnak. Ment a viccelődés, egymás cikizése.

Közös névnapokat is rendeztek a műhelybe. Ebből aztán fegyelmik is származtak, mert hát volt aki már a reggeli köszöntés után bekapkodott eléggé. A műhelyfőnök kijelentette: névnapozni márpedig csak munkaidő végétől, délután négy órától lehet.
Hát bizony voltak akik nehezen várták a négy órát. Mondta is háromkor az egyik szerelő: Köszöntsük már, igyuk meg azt a kis pálinkát, nincs itt mire várni! - Hát aztán, hogy előbbre hozták e egy kicsit a köszöntési időt nem tudni, de az biztos, hogy volt aki mire hazamenésre került a sor, erősen bepityizált. Látva a szomszédját, aki egy kupica bekapása után már ment is haza és végezte otthon a második műszakot odakiáltott neki: Kedves komám - hát hiányzott ez nekünk? -Hát úgy látom neked nemigen felelte nevetve a szomszéd.

Családban történt
A műbőrkalap

A harmadik lányommal voltam terhes - már a nyolcadik hónapban, amikor férjhez ment a kolléganőm, akivel akkor együtt dolgoztam a bérelszámolásban.
Nagy pocakkal nem nagyon vágytam én már lagziba, de azt megígértem, hogy a vacsorára elmegyünk. Kiöltöztünk ünneplőbe a párom az új műbőrkalapját rakta fel. Jött velünk a két nagyobbik lányunk is. Vacsora előtt a férfiak természetesen pálinkáztak, ettől jött meg a lakodalmas kedvük. Én eléggé feszengtem a szűk helyen, kevéssel vacsora után súgtam az uramnak, mennék haza , nem bírok itt ülni. Láttam a szemén nincs elragadtatva a korai hazamenéstől, most kezdett bele melegedni a szórakozásba, imádta a társaságot.
No jó hát maradunk még egy órácskát, de akkor megyünk, mondtam én. Úgy is volt egy óra múlva szedelőzködtem, öltöztettem a lányokat. Nagy búsan Jenő is öltözött és jött velünk végig szótlanul a hazafelé vezető úton.
Mikor aztán haza érkeztünk és villanyt gyújtottunk erősen nézegetni kezdte a levetett kalapját.
Ez nem az én kalapom!- mondta. Elcseréltem, véletlenül a másét hoztam el. Mindegy az mondom- kalap-kalap. Nem addig az!- aszondja - én az új kalapom senki más kalapjáért nem adom. Vissza kell menjek! Te Jenő mondom én - én úgy látom a tiéd ez a kalap. Ez nem - jelentette ki határozottan.
Tudtam én, hogy nem a kalap miatt akar ő visszamenni, hanem nagyon vágyott vissza a lagzi forgatagába. Ez csak ürügy volt, mert az asszonyt nem illett volna magára hagyni ebben az állapotában, de a húzóerő nagyobb volt.
Hát visszament a kalap ürügyén és kivilágos virradtig maradt.

Másik történet, amikor ő volt a vőfély egy másik lakodalomban. Sokszor vállalta ezt a megtiszteltetést, el is látta a feladatát a megfelelő módon. Mert egy lakodalmat régen is le kellett vezényelni és ez a vőfély feladata volt. Bár szerette az italt, de ilyenkor hajnalig nagyon mértékkel kóstolgatta, hiszen neki figyelni kellett arra van e elég az asztalon, kínálgatni a vendégeket, csinálni a hangulatot. Reggel felé, mikor már csak az utolsó pár vendég és a közvetlen rokonok mulatoztak ő is elengedhette magát.
Abban az időben még rezesbanda kísérte az esküvőre az új párt és este a lányos háztól a fiú szülői házához is. Utána átváltott a zenekar hegedűre, klarinétra, bőgőre.
Hát nem kitalálta az én párom az egyik rokonnal, hogy őt kísérjék haza a zenészek rézbandával.
Én itt is korábban hazamentem, tudva, hogy a vőfinek az utolsó vendégig helyt kell állni. Javában aludtam volna - ha tudtam volna, mert hirtelen hangos zeneszó verte fel a csendet.
Ott húzatta a nótát a kapuban egy jó darabig. Na gondoltam befejezhetnék már, felöltöztem , kimentem. Na gyere be, mondtam neki, feküdj le. Nem addig a!- mondta Jenő. Engem Vince hazakísért, most meg már én kísérem őt haza. Hangos ricsajjal újra végig vonultak az utcán, mert kölcsön kenyér visszajár.
Mit lehetett erre csinálni, csak nevetni. Valamikor dél körül már elő is került vőfi uram.

Velem történt.


Kora tavasz volt akkor is. Az oltott, óriás virágú ibolya már kivirágzott a kertemben. Szedtem egy nagy csokorral reggel munkába indulás előtt. Jutott belőle az asztalomra, sőt még a titkárnő asztalára is. Egy jó kis kávét kaptam cserébe, azt iszogattam, amikor kijött a tsz elnök és fölé hajolva szagolgatni kezdte az ibolyát. Nagyon szép - mondta, kár, hogy nincs illata. Alulról szagolja - válaszoltam, úgy jobban érzik. Igen - mondta nevetve - azt szeretné ugye, hogy már alulról szagoljam az ibolyát! Körülöttünk mindenki hangosan nevetett. Én elvörösödve szabadkoztam, hogy hát nem úgy gondoltam, ahogy a szólás-mondás mondja, csak tanácsot akartam adni, ugyanis a nagy virágok lehajlottak a gyöngécske szárakon és tényleg úgy érzett jól az illata, hogyha alulról szagoltuk.

Más

Eléggé szókimondó lévén, valami munkával kapcsolatos dolgon vitáztam éppen a főkönyvelői irodában. Ott volt az elnök is, aki kimondta a szót, punktum- úgy kell csinálni a munkát, ahogyan ők kigondolták. Mérgesen mentem ki az ajtón. Az irodában nyitva volt az ablak és az ajtóval szemben a folyosó ajtó is. Ahogy húztam be magam után az ajtót , hirtelen bevágódott nagy robajjal mögöttem.
Na nézd , hát nem ránk csapta az ajtót - hallottam belülről az elnököt kiabálni.
Visszanyitottam és beszóltam: Nem én voltam, csak a húzat - bár szívem szerint magam is szívesen berántottam volna, ha mertem volna. Jól jött a húzat mindenesetre.


Emlékezetes történetek

A figyelmetlenség ára.

Mint azt már írtam egy előző történetben ragadványnevet , vagy csúfnevet falun szinte mindenki kapott valamiképpen. Ahogy Vári Pali bácsit is említettem. Még a családtagjait is Várinak hívta mindenki.
Egy alkalommal, amikor még a gép és bognár műhely a tsz. iroda udvarán volt és én akkor még pénztáros voltam, bejött hozzám a Pali bácsi fia valamilyen elvégzett munkának a díját kifizetni. Rég láttuk egymást, ő nem a faluban élt, valahol a Dunántúl, csak éppen akkor itthon tartózkodott .Kérdezett a bátyámról, akivel együtt jártak iskolába. Beszélgetés közben én kitöltöttem a pénztár bizonylatot Vári Pál névre és átadtam neki, miután fizetett. Ahogy kilépett az ajtón valahogy éreztem én, hogy valamit nem jól csináltam. Pár pillanat múlva újra benyitott. Belémnyilalt, hogy tényleg hülyeséget csináltam Azt mondja nekem: Légyszíves javítsd ki ezt a bizonylatot arra a névre, hogy Vári Vitéz V Szabó Pál - mert így csúfolták édesapámat. Azt hittem, hogy menten ott süllyedek el. Elnézést kértem, de gondolom nála az semmit nem javított az én figyelmetlenségemen.

Más.

Ezt a történetet utólag hallottam, mert akkor éppen nem tartózkodtam az irodában. Valami munkáltatói igazolást kért hitelfelvételhez az illető nő dolgozónk. Miután a kolléganőm kitöltötte annak rendje-módja szerint a nyomtatványt visszaült a helyére és a munkájába mélyedt. Közben valaki kiment az ajtón, ő azt hitte, hogy az, akinek a papirokat átadta. De nem , Ő még az ajtó mögötti fotelben ült, amikor a kolleganőm megszólalt: Na jól megöregedett ez a x néni is. A vele szemben ülő másik kolleganőm elhülve csak annyit tudott kinyögni: Kicsoda? x néni? - nem öregedett az. Azt mondja erre a közben írogató másik: Dehogyisnem, hát nem látod milyen ráncos az arca? Mikor ez elhangzott felállt szegény ügyfél és köszönés nélkül kiment az ajtón. Akkor nézett fel az én figyelmetlen kolleganőm és szája elé kapva a kezét elnémult.


Volt emberek

"Volt emberek, ha nincsenek is- vannak. Hatnak."

Ez az idézet jut eszembe, ha rájuk gondolok. Az út során, amit járok mennyien mentek már el mellettem. Egy kicsit maradtak, együtt dolgoztunk, sírtunk, nevettünk,bosszankodtunk, aztán eltűntek az életemből. Ha rájuk gondolok felfénylik a mosolyuk, egy-egy jellegzetes mozdulatuk, mondataik.

Rájuk emlékezve írom a falusi történeteket.

Drága emlékezetű férfi kollégám, akit csak Nagyinak hívtunk. Nem tudott nevetni. Ha valami vicceset meséltünk csak tátogott és kiment belőle az erő, csúszott össze, mint a colostok. Mi már nem is a viccen nevettünk, hanem rajta. Történt egyszer, hogy hajtott hazafele biciklivel a járdán és egy éles kanyarban elesett. Szegény csúnyán összetörte az orrát. Ment be a lakásba és panaszolta a feleségének, hogy ő meg hogy megjárta. És az órád- kérdezte az asszony az órád? Az órám! az órom!- felelte indulatosan, mutatva az orrára.
Másik alkalommal permetezte a szőlőjét, de valami miatt hátrafelé lépkedett a szőlősor között. Arról viszont elfeledkezett, hogy egy üres, még be nem temetett meszesgödör van a sor végén. A felesége éppen arra járt és látja ám, hogy permetez, aztán eltűnik. Belelépett a gödörbe, de olyan szerencsésen, hogy nem lett semmi baja. Másnap az irodába próbálta ezt nekünk elmesélni és hát milyen az ember - nevet azon aki elesik - hát nevettünk mi is. Persze a nevetés ragadós, ő meg csuklott megint össze, mint máskor, ha nevetni próbált.

A főnökeink jöttek-mentek, azalatt a több évtized alatt, míg az irodában dolgoztam. Volt közöttük ilyen is olyan is, szigorú is, meg megértő is. Van akire szívesen emlékszek vissza, van akire nem annyira. Talán legtovább az egyik főkönyvelőnk maradt, akit most Oszinak említek. Mert nekünk még az átkosban elnök elvtársnak, főkönyvelő elvtársnak, főagronómus elvtársnak kellett szólítanunk őket. Az öreg Oszi - mondtuk magunk között , pedig tőlem csak tizenhárom évvel volt idősebb. Mikor bejelentettem neki, hogy hamarosan gyesre megyek, mert várom a harmadik gyermekemet összecsapta a kezét. Hát ezt azért nem gondoltam volna, mondta, hogy pont maga megy el. Pedig még csak harminc éves voltam akkor, de ő már valószínű öregnek tartott a babavárásra. Nem volt egy vidám tipús, inkább olyan, mint a gyomorbajosok szoktak lenni. Néha, ha jobb kedve volt órákig elbeszélgetett velünk erről-arról. A sodrából nem volt könnyű kihozni, de egy-egy vita hevében ez is megesett.
Mennyi főnök volt még rajtuk kívül, akiket eddig említettem. Ágazat vezetők, brigádvezetők, párttitkár - természetesen - szegény nem ártott a légynek sem, személyzetis - ha elment a saját dolga után, mindíg az asztalon egy iraton hagyta a szemüvegét. Ó volt az önkéntes rendőrök parancsnoka, ezért megkapta ragadványnévnek a serif nevet.
Jöttek diplomások a családjukkal. Újonnan épített szolgálati lakás várta őket frissen kifestve. Épp csak be kellett nekik bútorozni. A feleségeknek hamarosan nyilt egy státusz az irodában. Maradtak ideig-óráig, aztán vagy felmondtak nekik, vagy ők döntöttek úgy, hogy jobb helyet keresnek. Megismertem, megkedveltem egy részüket, aztán elmentek. Egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, aztán az is elmaradt. Furcsa az élet. Tényleg olyan, mint a vonat. Felszállnak utasok, egy ideig maradnak, aztán leszállnak. Van akit szinte azonnal elfelejtünk, van akire évtizedek múlva is emlékezünk.