Kupakház

A kupakház a nevét onnan kapta, hogy akitől a férjem megvásárolta, ezt a ragadványnevet viselte.  Kicsi, tömzsi asszony volt, nagy mellekkel, milyen a falu elnevezte bögykupaknak. /bögyös és kicsi mint egy kupak az üvegen/
Már kb. két éve kiköltözött a kis házból az illető arra hivatkozva, hogy életveszélyes. Előtte is már aládúcoltatta egy nagy oszloppal a szobát.Álltak a falak még vagy húsz évig, még akkor is mikor már tető sem volt rajtuk.

Nem voltam elragadtatva a vásárlástól: minek nekünk ez az öreg nádfedeles ház, meg a kert is minek? Van a saját telkünkön egy kis veteményes, elég az nekünk. Ha megöregszünk ki fogja a nagy kertet művelni a házat rendben tartani, ez lett volna az érvem, de mindhiába, az üzlet megköttetett. Hat kismalac árán került a tulajdonunkba és később én is beláttam hát van haszna azért. A veteményes le költözött ide, fent meg parkosíthattam, virágozhattam. Az öreg háznak több funkciója is lett: itt rendezte be a párom a műhelyt, itt fúrt-faragott, seprűt kötött, itt tanítgatta az unokákat a szegbeverés, a fűrészelés fortélyaira. Ide elhúzódhatott ha magányra vágyott. Az alacsony kis ablakú házban mindig égett a villany, szólt a rádió, ha ott tartózkodott. A másik funkció, aminek nem igazán örült a napos csirke nevelés volt. Elkerítettük ugyan őket, de úgy beporozták az alatt a pár hét alatt a dolgait, hogy nem szívesen lett rá, hogy ott nevelgessem. De hát épített egy kemencét és annak a melegénél szépen megerősödtek a kiscsibék. Pár hét után kiköltöztettük őket a konyha részbe, aztán meg a csírkeólba.
Azt nem mondhatnám, hogy rendet tartott ebben a bizonyos műhelyben. Hegyén-hátán volt ott minden, a gyerekek azt csinálhattak, amit akartak, valami régi vörös festékkel még az ajtót is bemázolhatták. Imádta őket, semmiért meg nem szólította egyiket sem. Úgy két évente sikerült rávennem pakoljon ki, be kell meszeljem, füstös volt a kemencétől, meg az ócska kályhától, ha fűtött. Ilyenkor amennyire lehetett rendben raktam, lefestettem az ajtót, ablakot, egészen házias lett. Vittünk oda egy ócska sezlont is, asztalt, székeket, lócát. Itt borozgattak a szomszédokkal, estén ként olykor kártyáztak, bár ő nem volt nagy kártyás, mégis egy alkalommal kivilágos- virradatig tartott a parti.
Mikor váratlanul és hirtelen örökre elment ha bementem oda minden rá emlékeztetett.Jobban éreztem ott a jelenlétét, mint a temetőben a sírjánál.
Tudtam az eszemmel,hogy le kellene bontatni, mert csak a bajom gyűlik az évi kétszeri mázolással, meszeléssel,mivel a tetőn a nád eléggé tönkrement és itt-ott mosta a falakat az eső, de a szívem nem engedte még akkor a bontást. Gergő unokám is arra biztatott ne tűnjön el a ház. Hát a halálát követő évben kicsit megmázoltattam a falakat és kívül-belül kimeszeltem. Minden eszközt, szerszámot a helyére raktam, az ablakokra kis függöny került, a seprűkötőre virág meg fénykép. Úgy jártunk oda, mint egy múzeumba.
Sajnos az idő vasfoga annyira kikezdte a tetőt, hogy hiába tapasztgattam a falakat és meszeltem körbe, egy-egy nagy zápor lemosta és kezdhettem volna előlről. Belefáradtam és  leszedettem a tetőt napszámosokkal.
Hogy azon mennyi nád volt! Egy napomba került míg elégettem. Kiszedték az ajtókat, ablakokat is, úgy állt ott az öreg ház, mint egy háborús emlék. Ősszel jött a markoló és szétrakta a vályog falakat az udvar végébe. A téli esőzések, fagyok jól megpuhították a vályogot, én meg csak úgy szórakozásból el kezdtem széttördelni. Egy óra délelőtt, egy óra délután, ha jó volt az idő és nem volt más dolgom. Egyszer csak a végére értem. A gerendákat, amit kiszedtek tüzelőnek elfűrészeltettem.

Eltűnt a Kupak ház már csak az emlékeinkben és néhány fényképen él. Az emlékeinkben, de ott nagyon. Nekem és az unokáknak. Gergő írt is egy verset emlékképpen. Nagyon meghatódtam én ettől a verstől. Remélem nem haragszik, hogy megosztom veletek.
Nem működött közre a ház eltakarításában, talán tudat alatt nem akarta, hogy eltűnjön a ház és vele együtt a gyermekkor.


Kupakház

Görbe téglakémény rongyfüstöt pipál.
A piros zsebrádióból a nóta
Az ablakrésen kicsorog.
/ahol a szél befújdogál./
Az öreg kisház addig él
Amíg ragaszkodnak hozzá.
Ahogy belépek rögtön megcsap az illat.
Az összetéveszthetetlen.
Gyermekkorom illata.
Érzem a tárgyak és az érzések
Kavalkádjának illatát:
Alvó szerszámok.
Héjában sült krumpli
Döngölt föld. por,
Vályogfal, vörösbor,
Összekoccanó emlékek.
Az édes szeretet illatát
a falak közt összezsúfolódva
mindenben beleivódva.

A szobában ül
/a seprűkötő mellett./
A villanykörte gyöngéden libeg,
Mosolyog és csillog a szeme
Egy nagydarab szeretet.
Száz Magyarországért sem adott volna.
Látta bennem önmagát.
Nála mindennek volt értelme.
A határtalan gyermeki elme
A dohos kisházban kinyílhatott.
Locsolta virágát
Még most is locsolja
Száz Magyarországért sem adott volna!

Ő volt az egyetlenegy
Akinél mindent lehetett,
Akit gyermekszememben
Egyetlen, igaz emberré tett a szeretet.
Mindig ott szundított a zöld szemeiben.
Most is mosolygok, ha visszagondolok,
Hogy szabad voltam, mint egy kis állat
A kertben, a kocsmában,
A kupakházban.
A gerendára felírt dátumok, számok,
A decis pohárba száradt fröccsök,
Az álmok illatában a bőrömbe ivódott.
Nem volt nem, vagy nem szabad.
Tíz éves lehettem
Egy kiló szeget a zsaludeszkába vertem.
Másnap kihuzigálta.
Sose mondta, hogy nem, hogy nem szabad!
Csak, hogy „nem baj kisfiam.”
Mindenét nekem adta.
Tőle tanultam a magam törvényei szerint élni.
A világot megbütykölni,
Akaratom mederbe önteni,
Csámcsogva bicskával enni,
Szeget a falba verni,
A fájdalomra örömgörcsöt kötni,
Szeretni.
Élőben mutatta meg m az a halál.
Egy pont az élet végén.
Csak az emlékek felkaparhatóak
A halál lényegtelen.
Attól csak ezen a zöld peronon állók
Lesznek többek az utazók nem.
Ő már csak az, amire megtanított:
Mindaz amire emlékszem.
Ez a vers, vagy a személyiségem.
Ő is meghalt – a kisház sem áll már-
Az illat is elenyészett.