Régen gondolkodom azon, hogy azokról kellene írni, akik egyszer csak magukra maradtak. A gyerekek felnőttek, kirepültek a családi fészekből, a társ meg, vagy a férj, vagy a feleség egy váratlanul jött betegség következtében hirtelen, vagy hosszú szenvedés után eltávozott az élők sorából.
Nehéz időszak következik a hátul maradottra. A társ, aki elment már nem érez, nem fáj neki semmi, de mennyi fájdalom van az özvegyben, különösen az első időkben. "Hiányod átjár, mint huzat a házon" - írja a költő és milyen igaza van. Elsősorban ez fáj nagyon, a hiánya. Nincs kihez szólni, nincs kivel megbeszélni a napi történéseket, nincs kit megkérni, hogy hozzon egy pohár vizet, ha elesettek vagyunk, gyújtson be, mert úgy fázunk, mindent magunknak kell csinálni.
Az özvegy nőknek meg kell tanulni a férfi munkát a férfiaknak meg a nőit. Mindkettő nehéz feladat, de talán mégis a férfi özvegyeknek a nehezebb. Főleg azoknak, akik míg a párjuk élt még egy teát, egy rántottát sem készítettek el. Igaz, falun is van segítő szolgálat, csak hát olyan nehéz kérni, kérni, azoknak, akik eladdig mindent megoldottak kettesben. Aztán meleg ebédet is lehet rendelni, de a régen megszokott ízeket hiába keresik, abban nem találják. Próbálják elkészíteni úgy-ahogy, de az sem az igazi. Az vesse az első követ rájuk, amikor bármi áron asszonyt szeretnének maguk mellé, aki hasonló körülmények közt él. Csakhogy az özvegy asszonyok meg, bár nagyon hiányzik egy társ, nem mernek belevágni a változtatásban. Megöregedtek és ilyen öregen mit szólna a család, hogy oldhatnák meg az én, a te gyereked, az én, a te unokád problémát és főleg mit szólna a falu, mit szólna a környezet. Nem és nem. Inkább vállalják az egyedüllétet, próbálnak társaságra találni ki szomszédban, ki rokonokban, vagy nyugdíjas klubokban, s főleg a családban, unokákban. Csakhogy a család, az unokák élik a maguk életét és egyre kevesebb idő jut az özvegy nagyszülőre. Főleg mikor felnőnek ezek az unokák. Elsodorja az élet őket a négy égtáj felé, mostanság külföldre, nagy távolságokra és évente egyszer-kétszer ha találkoznak.
Persze hívja a család az egyedül lévőt látogatásra, csak hogy az öregséggel az is jár, hogy egyre ritkábban szánja rá magát az utazásra. Vagy azért, mert az egészsége nem engedi, a fájós lábak már nehezen viszik előre. Otthon még elmotoz, leül, ha elfárad, de hosszabb távot már nem bír. Meg aztán a megszokott otthon, az hiányzik csak nagyon pár nap elteltével. Hát egyre nyúlik az idő egy-egy találkozás között és egyre magányosabb lesz az özvegy. Tudja, hogy ez a sorsa, el kell fogadnia, csak nehéz, nagyon nehéz.
S főleg az álmatlanul töltött éjszakák. Ilyenkor arra gondol, milyen nehéz, de szép volt a fiatalkori élete. Igaz, hogy örök rohanásban telt, gyerekek nevelése munka mellett, háztartás, kert, állatok, de volt értelme. Volt sok éhes száj, akikért semmi fáradságot nem sajnált sem az anya, sem az apa. Együtt minden könnyebb: felépíteni a házat, ültetni fákat, kevés szabadidőben a családdal együtt lenni. Nehéz, de szép évek voltak. Hogy volt benne tányércsörgés is olykor, anélkül nincs evés, nincs ám!
Számot vet az özvegy az életével és azt mondja: Megérte! Ha újra születnék ilyenképpen csinálnám megint, vagy egy kicsit jobban. Több türelemmel, több szeretettel, hogy ha az Isten engedi tovább együtt lehessen a párjával. Mert akár van, akár nincs mennyország, az élet egy és megismételhetetlen.
Ebben megnyugodva végre elalszik az özvegy és álmában találkozik azokkal, akik már rég magára hagyták. Álomban mindent lehet:
