Emilke

Emilke egy tasziszlábú dohányzóasztal volt, amit az ugyancsak Emil nevű főnökömtől kaptam nászajándékban. Az esküvőnk előtti napokban hozta el a saját készítésű förmedvényt. Egy háromszögű farostlemez volt az asztal lapja, három kiálló vaslábon nyugodott, amiben később mindig megbotoltunk. Ezért a tasziszláb elnevezés. Két oldalt vaspálcák tartotta virágtartó díszelgett rajta és ami a leginkább borzadály volt egy gyalult kb. egy méteres kályhaarannyal befújt léc, amire egy neoncső volt szerelve. Kapcsoló nem került a műre, a neoncső mozgatásával lőn kék fényü világosság , vagy sötétség. Többnyire sötétség, mert valahogy nem érinkezhetett jól és csak többszöri próbálkozás után gyúlt ki a mennyei fény.

Az egészben az a borzasztó így negyvenhét év távlatából visszanézve, hogy akkor nagyon tetszett nekem . Ugyanis abban az időben a villanykörték legkisebbikét használtuk - tizenötöst- és a neonfény csodálatos világosságot adott esténként. Boldogan mutattam az omniózus ajándékot az én vőlegényemnek, aki ajkbiggyesztve mondta: Hát nem egy nagy szám. Persze azonnal megsértődtem, ami csak pár pillanatig tartott.
Majd elérkezett a lagzi napja: nov. harmadika. Esküvő után a lányosháznál volt az ebéd. Az ünnepi főasztalnál ültünk mi középen az új pár, jobbról az egyik násznagy, balról a másik. Szemben velünk a testvéreink, a legközelebbi rokonaink. Hogy-hogy került oda a szűk rokonság közé az én főnököm azt nem tudom máig sem - igaz, hogy a felesége keresztlánya volt a szüleimnek - de mindenesetre éppen szemben ülve velem mosolygott rám kitartóan. Látva ezt az én ifju férjem elborult arcal súgta: "Tudtam én, hogy baj lesz azzal a lámpával!"
Én kérdeztem, hogy milyen lámpával? - hát amit ajándékban hozott mondta, azt hiszed nem látom, hogy hogy mosolyog rád. Teljesen elképedtem. Ez az ember az apám lehetett volna kor szerint, ráadásul úgy nézett ki mint a harmincas évek filmjeiben látott szikár, csontos, bajszos emberek. Elkapott a sírás és azt súgtam vissza az én páromnak, ha nem kér azonnal bocsánatot a gyanúsításért én felállok és itt hagyom a násznépet. Ijedten szabadkozott, hogy hát ne haragudjak, nem úgy gondolta, de annyira nézett engem ez az ember. - Hát a menyasszonyt mindenki nézi a lakodalomban, hiszen ő a nap fénypontja nem igaz? . Közben már ment az asztali áldás, a zenészek húzták a vendégek nótáit. Én meg sírtam és mikor kérdezte a sógornőm mi a baj, hát a nótára fogtam, hogy azért sírok.
Később a lagzi forgatagában próbáltam elfelejteni ezt az affért, de még negyvenhét év távlatából is ilyen élesen az emlékezetemben van.
Azért, mert igaztalanul ért a vád, nekem a férjem volt az első és egyben az utolsó szerelmem. Ma már tudom, azért féltett annyira, mert ő is nagyon szeretett engem.
A dohányzóasztal bekerült a kisszoba sarkába, jól lehetett nála esténként olvasni.A párom mindig utálattal nézett rá, főleg ha megbotlott a taszisz lábában. Aztán egy kis idő elmúltával kiselejteztem, új bútor került a helyére.