Temető vagy sírkert / Őrangyal

Ahogy telnek az éveim sorakoznak a sírok a temetőben egyre csak sorakoznak. Öt éve, hogy ott nyugszik a párom, ott az utolsó jel róla, ha a lelke nem is, de ami maradt belőle ott van.
Ott vannak a szüleim, a férjem szülei, a nagyszüleim, sógorom és még sok rokon, kedves ismerős elmúlt életemből.
Lehet, hogy morbid vagyok, de én szeretek temetőkben járni. Bóklászni a sírok között, olvasgatni kik nyugszanak ott, visszagondolni az életükre, ha ismertem őket.
Kijárok naponta, kétnaponta gondozni a párom és a szüleim sírját. A virágok csak úgy virulnak, ha gondviselést kapnak. De nem csak a virágokért, megnyugszom, ha látom a síremléken a nevüket, a páromét, ami a saját kézírása - valami belőle megmaradt a köveken. Szépen növekszik a két szomorúfűz, amit a sírok mögé ültettem. Micsoda terebélyesek lesznek, amikor már én is alattuk pihenek. Amikor meghaltak a szüleim, már akkor mondogattam, he eljön az idő, engem oda temessenek melléjük - volt ott egy sírhely, mert régen kerítés vette körül a sírjukat és miután felszedtük, maradt hely. Ide temettük a páromat, így egymás mellett van a két sír.
Szeretettel figyelem anyósomék sírja körül őrt álló négy tuját, csak nőnek, nőnek, lassan az égig érnek.
Az új sírok szektora már nem fog meg annyira. Állnak a milliókat érő gránit síremlékek egymás mellett, mint a katonák egyenruhában. Számomra hivalkodóak. Megmutatni ott is, halál után is, hogy jómódú emberek voltak, akik ott fekszenek.
Vannak aztán sírok, amiket nem, vagy csak nagyon ritkán látogatnak. Elgazosodnak, elszomorító a látvány.
Persze mindenki másként fogja fel. Van aki azt mondja nincs értelme a temetői kultusznak, elég lenne akár egy fa jelnek. Vagy elszórni a hamvakat és gondolatban keresni fel őket. Szép-szép ez az elképzelés is, de ha már oda temettük a halottunkat gondját kell viselnünk a sírjuknak úgy hiszem. Régen, amikor még fa fejfákat raktak le jelnek azt mondták, addig emlékezzenek az elhunytra, amíg elkorhad a fejfa. Lehet, hogy nekik volt igazuk?



Őrangyal

Nekem biztosan van őrangyalom.Ezt bizonyítják a következő történetek. Szóval olyan harminc éves körül lehettem, még öt tagú volt a család, volt mosnivaló bőven,A szárítást a padláson kihúzott szárítóköteleken oldottam meg, ott nem volt útban senkinek a vizes ruha, akkor sem, ha napokig száradt. Szegény uram felépítette a két kezével a házat, meg vakolta, burkolta, de a végére már nagyon kifáradt. Így aztán apróbb dolgok a házépítéshez viszonyítva bizony elmaradtak.Úgymint stabil padlásfeljáró. Pótolta egy hosszú létra ami a spejzban volt, van felállítva.A létra nem volt kikötve s hogy-hogy nem, mikor már jó magasan jártam ,megcsúszott alattam.Szerencsére volt egy hokedli a falnál, az megállította a csuszásban, én meg valamiképpen a beépített polcok tetején landoltam a befőttes üvegek közzé. Még akkor is fogtam, szorítottam a műanyag lavórt a ruhákkal. Hogy kerültem én oda, ma sem értem. Mindössze két üveg esett le , a többit odább söpörtem, én meg remegő lábakkal ültem még ott egy kicsikét és aztán óvatosan lemásztam a félrecsúszott létrán, látva, hogy nem fog tovább csúszni.Senki nem volt akkor otthon , hogy segítsen rajtam, de az őrangyalom biztosan jelen volt.Mint akkor is, mikor egy kocsi majdnem elütött . Biciklivel voltam, az meg tolatni akart kifelé a beállóból és bizony nem nézett balra és nem látta, hogy jövök. Félre kaptam a kormányt és egy mély és szűk betonozott árok partján sikerült leugranom a kerékpárról, amikor meglátott.Ha nem is üt el, biztosan összetöröm magam, ha beleborulok az árokba.És ki volt a sofőr? Az a férfi, aki gyerekként kimentett engem a Berettyóból, amibe majdnem belefulladtam. Hát nem megsúgta neki az őrangyalom, hogy "Figyelj te, ne üsd el akit egyszer már megmentettél! "

És mennyi apró kis dolog! Egy-egy szerencsés elesés, amit törés nélkül megúsztam.Egyáltalán, hogy még itt vagyok, élek, aránylag egészségesen / ezt nem kiabálom el, mert nem tudni mit hoz a holnap/ de hogy valaki vigyáz rám az biztos.