Embermesék
Élet falun
2023. július 3., hétfő
Néném
2022. június 16., csütörtök
Junius
2021. augusztus 31., kedd
Pendzsu
2021. június 26., szombat
Nyár van,nyár.
Klíma változás ide vagy oda, régen is voltak forró nyári napok.
Visszaemlékszem a talán 70 évvel ezelőtti nyárra és annak egy forró délutánjára. Annyira meleg volt, hogy mi gyerekek én 8, a bátyám 13 évesen ki sem dugtuk az orrunkat az ajtón. Anyukám takarókat terített a mozaikkal kirakott nagy konyhánk kövére és ott hűsöltünk a egy-egy könyvel a kezünkben. A nagy konyha és a nagy ház nem volt használatban csak vendégség idején. Lent a kis konyhában, vagy még attól is lejjebb a nyári konyhában folyt a főzés. Azon a napon egy nagy fazék frissen szedett zöldbableves, tejfelesen, babérlevéllel, kicsi só,kicsi cukor, kicsi ecet hozzáadásával. Hogy az milyen finom volt délutánra kihűlve! Jártunk is rá rendesen. Biztos volt második fogás is, lehet, hogy fánk, arra már nem emlékszem, de a ma főzött idei első bableves eszemben juttatta azt a délutánt.
Kint szikrázott a nap, a virágoskertben kókadoztak a virágok, egy fuvallat felkavarta a port a szekérbejárón. A tyúkok tátogtak, a kacsáknak, libáknak jobb dolguk volt a kanálisba úszkálhattak.
Aztán mikor lefelé hanyatlott a nap engedélyt kaptunk arra, hogy fürödni menjünk a Berettyóra. "Aztán vigyázzatok,hogy bele ne fulladjatok, mert agyon ütlek benneteket" hangzott el a tréfás utasítás. Mentünk a Porostón, a kertek alatt, még mindig meleg volt, alig vártuk, hogy megmártózzunk a libafürösztőben. Ott volt a legsekélyebb as víz. Hideg volt nagyon elsőre, meg sáros a széle, míg beértünk a közepére, ahol már homokos volt a sodrástól.Bemerészkedtünk, lemosakodtunk és csak apránként ereszkedtünk a hideg vízbe. Pár perc után egészen kellemes lett, pancsoltunk az ott lévő gyerekekkel. A bátyám mindjárt rábízott egy nagyobb gyerekre és elment úszni a kettős zsiliphez. Ahogy lement a nap, egyre melegebbnek éreztük a vizet és nem nagyon akaródzott kikecmeregni belőle. De jött a felszólítás indulunk haza.
Én nem mondom, hogy kristálytiszta volt a Berettyó, mindig is sárgás színű volt a hordaléktól, de nem volt fertőzött, nem engedtek bele mindenfélét. Bár a teheneket, lovakat ott fürösztötték, meg a libákat tépés előtt. A sodrás mindig lejjebb vitte a szemetet, meg fene tudja nem volt nekünk semmi bajunk,sem a Berettyó vizétől, sem a mezítláb járástól, sem az éretlen gyümölcstől...na attól néha. Falusi gyerekek voltunk, eperfára másztunk, teletömtük magunkat fekete eperrel, mindenünk szutykos lett tőle, de nem bántuk. Este lefekvés előtt lemostuk, szabadok voltunk, mint a madár.
"Szép gyermekkor jöjj vissza egy szóra..." Most visszajött az én emlékezetemben.
2019. január 2., szerda
A falu varrónője
Már csak volt . Rá emlékezem.
Valamikor régen volt egy kis ház csaknem a falu végén a temető felé vezető úton. A ház ,mellett nyári konyha műhelynek berendezve. Mesteremberek laktak itt a családjukkal. A falu nagy részének varrónője és a falu nagy részének fodrásza.
De sokszor kinyílt ennek a régi műhelynek az ajtaja. Egyik vendég anyagot hozott varratni, a másik meg hajat vágatni érkezett. Utóbbiak férfiak, fiúk, gyerekek, mert férfifodrász volt a mester Gyula bácsi. Erzsike nénihez meg asszonyok,lányok jártak egy-egy szép ruhát varratni. Én is jártam oda, amikor már a Török lányok kiöregedtek a varrogatásból. Mindig barátságos, kedves légkör fogadott. Miként oldották meg, már nem tudom, de ruhapróba közben sohasem fordult elő, hogy egy férfivendég benyitott volna. Akkor így jó lesz kisjányom? kérdezte Erzsike néni próba közben. Egy kicsit még tessék beljebb venni derékban,csípőben -kértem. Ígérte is, de legtöbbször ráhagyott pár centit, legyen évek múlva is jó az a ruha, ha hízna kicsit a delikvens.Közben jókat beszélgetett, mindenkivel megtalálta a hangot: fiatallal, öreggel. Gyula bácsi meg sütött,főzött helyette, ritka házias volt, mert bizony, ha sürgős volt az új ruha valami lagzi, keresztelő,bál miatt,sokszor hajnalig görnyedt a gép felett Erzsike néni. A sok munkától tönkre is ment a gerince már fiatalon. Kezelésekre járt fürdőkbe, de helyrehozni teljesen nem tudták. Mindezek ellenére mindig csinosan ,fitten jelent meg rendezvényeken, templomban, kézimunka szakkörben. Furcsa de oda is elérkezett.
Aztán nem csak a kuncsaftok keresték fel ám őket, nagy esti tanyázások voltak náluk, komák, szomszédok sokszor átjártak. Volt, aki szinte minden téli este ott tanyázott. Akkor aztán ment a bolondozás, történet mesélés. Jókat nevettek, Erzsike néni közben is dolgozott.
Egyszer aztán eladták a kis házat és a főutcán vettek egy módosabbat, majd idővel elbontották és modern új házat építettek. Külön álló fodrászműhelyt és varróműhelyt alakítottak ki az utca félen lévő hosszú épületből. Sajnos Gyula bácsi aránylag fiatalon korunk betegségében meghalt. Az új ház talán már az ő halála után épült, amikor a fia családot alapított. Jártam oda is varratni, bár egyre inkább kezdtünk rátérni a konfekciós kész ruhákra. Később már inkább átalakítani, levágatni, felvarrni, ilyen dolgokkal jelentkeztünk sokan. Meg jókat beszélgetni, mert mindenhez hozzá tudott szólni Erzsike néni, míg nem jött a betegség. Sajnos a korral járó feledékenység, zavart állapot. Kórház, idős otthon, kórház követték egymást és elkövetkezett a vég. Nyugodjon békében Erzsike néni. Megtartjuk emlékezetünkben.
2018. szeptember 7., péntek
A rehabon.
Nehéz sorsok bontakoztak ki előttem és a lelki bajokat hamarosan követte a testi baj.
Jelen állapotát mindenki másképp viselte. Volt, aki egyfolytában panaszkodott, míg a másik hősiesen tűrte. A harmadik meg viccet csinált a nyomorúságából és neki volt igaza, mert másképp elviselni talán nem is tudta volna. Ahány ember, annyi természet.
Viszont az az asszonytársam, akinek 3 éve egy bicikli baleset miatt le kellett vágni a bal lábát egy fantasztikus nő. Tulajdonképpen nem is a baleset, nem is a szilánkos törés, hanem a műtétet követő fertőzés vitte el a lábát. Leírni is sok, hogy 22 alkalommal műtötték és még a mai napig sem bírja hordani a műlábat. Mert még mindig tör - szerinte még van a lábcsonkjában csontszilánk.
Én naiv eddig azt hittem, bár irtóztam még a gondolatától is, hogy ha valakinek levágják a lábát,idővel szépen begyógyul és egy értő ember elkészíti a műlábat számára, azzal majd mankó segítségével járni tud. Láttam is ilyen sérülteket az utcán. Csakhogy ameddig idáig elérnek mennyi szenvedést, kínlódást kell átéljenek. Atyám!- és hány féllábú, sőt lábatlan volt az osztályon. Ki ér szűkűlet, ki baleset miatt veszítette a lábát, vagy lábait. Van, aki már az ötödik lábnál tart , de az sem megfelelő, inkább feladja és élete végéig tolókocsiban marad nappalra.
Az én szobatársam is a második lábra várt, amikor befeküdtem a szobába. De nem úgy van ám, hogy ott van a műlábas és naponta hozza-viszi a nem passzoló lábat, de nem ám. Magyar egészségügy! Egy héten egyszer jön csupán. Ha nem jó a szerkezet, a beteg dekkolhat még egy, meg még egy hétig, míg újra próbálhatja. Horrorisztikus egészségesek számára. Persze közben tornásztatják, kap kezeléseket, kap infúzió kúrát, ám idegileg nehéz egyben tartani magát. Ez az asszony bírta. Csak percekre keseredett el néha, mindig jókedvű volt, mókamester. Megőrizte a kedélyét, amiben a nagy családja is segített. A férje, aki minden nap bejárt hozzá, mivel ő is kezeléseket kapott szintén egy kedves, közvetlen öregember , nekem az orosz népmesékben rajzolt nagyapókat juttatta eszembe.
Ennek a párnak négy lánya, 13 unokája és 13 dédunokája van. Az unokák már felnőttkorúak. Naponta megjelent látogatóban, hol egyik, hol másik. Szebbnél-szebb fiatalok. És a mama úgy tartja a kezében a családi szálakat, akár a csipkeverő. Személyesen, telefonon tanácsot ad, megszid, de azt is olyan kedvesen, szeretettel teszi, hogy csak bámultam. Igazi mesebeli nagymama. Kívánom Neki, hogy legyen ereje talpra állni 72 évesen.
2018. január 25., csütörtök
Beugrott.
2016. október 11., kedd
Vissza az időben.
Képzeletbeli utazás az időben, avagy milyen lehetett hajdanán falunk Szentpéterszeg és hogyan élhettek benne őseink.
Repüljünk vissza képzeletben 160-180 esztendőt és nézzük meg, milyen volt kis falunk akkoriban!A jószerével a főutcából álló falut füves térség vette körül, itt-ott mocsaras, zsombékos foltokkal. A falu közepén zsindelytetős templom, szemben vele magasabb, több helységes lelkészi lakás állt. Sárból vert, alacsony parasztházak és néhány módosabb, magasabb, vályogból épült ház szegélyezte a földutat.A pici tűzfalas, kontyos parasztházakon az utca felé két ablak nézett apró, vaksi szemekkel. A kert felől a házon középütt az udvarra nyílott a pitvarajtó; az ajtó mellett jobbról pici ablak, balról a padlásfeljáró ajtaja volt. Az alsó része a háznak kamraként szolgált. A padlás a szemes termények tároló helye volt. A ház frontjában néhány gazdasági épület állt. A módosabbaknál volt ló- és tehénistálló, disznóól, baromfi ól, csűr, a csűr alatt pince. A szegényebbeknél fészerszerű építményekben egy-két malackát, pár tyúkot tartottak. A krumplit, káposztát, zöldségféléket földbe ásott, kerek vermekben tárolták. Az utca felől a kerítés deszkából vagy napraforgókóróból készült.A porták mutatták a család vagyoni állapotát. Cselédek, kisbérlők lakták az alacsony, szegényes házakat; földdel rendelkező gazdák a nagyobbakat. Járda, kövesút nem volt a faluban. Az udvarokon az ásott kutak kútágasukkal ágaskodtak. Itt itatták az állatokat és a konyhára is innen vittek vizet. Az ivásra, főzésre használt vizet a Berettyóból hordták az asszonyok és a nagyobb gyerekek. A mosás is a folyón történt, a mosott ruhát a füvön szárítgatták. A nagy sodrású, tiszta vizű Berettyó nyáron a szórakozás színtere volt. Ide jártak fürdeni a fiatalok, igaz, itt mosták le az állatokat is.A házakban a konyhából nyílott őseink hálószobája. A nagy ház jószerével ágyakkal volt berendezve. A családokban általában sok volt a gyermek, sok helyen még az előző, elidősödött generáció is a nagy házban vagy a kamrából kialakított alsóházban lakott.
A házat a kemence uralta. A kemencébe télvíz idején reggel és délután is befűtöttek, és itt sült a család kenyere is heti vagy kétheti rendszerességgel, a család létszámától függően. A kenyérsütés a gazdasszony feladata volt, de a tizenkét év körüli lányok már besegítettek a tészta dagasztásába. Egy-egy sütéskor három nagy kerek kenyér sült és a tésztából szakított kis cipók adták az aznapi reggelit. A kenyeret forró nyarakon is meg kellett sütni, ám ilyenkor olyan meleg volt a házban, hogy aki tehette, a szabadban éjszakázott. Sütöttek még kenyértésztából lángost a kemence meleg kövén és kenyérlepényt tepsiben. A lángost tejfellel kenték meg, a lepényt kapros túróval töltötték. A kemencében sült krumpli, sült tök, de bableves is főtt, füstölt hússal vagy töltött káposzta. Vasárnap, amíg templomban volt a család, a kemencében főtt az aranysárga tyúkhúsleves.
Az ablak alatt egy nagy karos lóca állott, előtte egy nagy asztal, kisebb lócával vagy székekkel körülvéve. Itt étkezett a családfő, a nagyobb családtagok és a béres is, ha volt a családnál.A gyerekek a kemencepadkánál lévő kis asztalnál ettek. Az anya a nagy asztal sarkánál vagy a gyerekek közé ülve evett, tányérját kezében tartva állt a családtagok rendelkezésére. Az idős nagyszülők is inkább a gyermekek és a kemence közelében étkeztek.Volt még a házban egy-egy komód a sarokban, téka a falon; vásári portékát, festett cserépedényeket tartottak bennük. A ruhaneműt láda őrizte, a lábbelik, csizmák szegre akasztva lógtak a falon. Az ablakon kézzel szőtt, színes fonállal mintázott függönyök lógtak. Az ágyakat vásári takarókkal fedték. Gerendáról lelógó petróleumlámpa világította meg esténként a házat.A kemencét a pitvarból fűtötték. Szabad kémény volt, az alatta lévő berakott pórban készült az étel. A főző- és étkezési edényeket stelázsin és a falra akasztva tárolták. Volt még ott egy úgynevezett asztalszék. Ez egy alacsony asztalka volt, amelyet a főzés során tárolási célra használtak
Mivel sem járda, sem köves út nem volt a faluban, sáros időben nehéz volt a közlekedés. A földekre gyalogosan vagy ló-, illetve tehénszekérrel jártak. A föld megművelését, a termés betakarítását többnyire kézi erővel végezték. Ekét szántáskor, vetőgépet a szemes termények vetésénél használtak. A kalászosokat zsákból kézzel szórták a földekre, utána beboronálták. Akiknek nem volt lova, tehene, másokkal műveltette a földjét. Fizetségként saját két keze erejével szolgált.A káptalani birtok Tépe határában, a falutól jó öt kilométerre volt. Ide gyalogoltak ki napszámba a szegényebbek. A birtokostól vagy a módosabb gazdáktól béreltek felesben, harmadában egy-egy kis földecskét.A templom mellett volt egy fiú és egy lány iskola, ahol írni, olvasni, számolni úgy-ahogy meg tanultak a gyerekek. Általában négy osztályt jártak, mert tíz év felett már munkára voltak fogva. Sok gyermek, főleg a káptalani birtokon lakók egyáltalán nem jártak iskolába. Ők analfabéták maradtak. Az iskolában a gyermekek magyarul tanultak, de hivatalos helyen a német nyelv volt a kötelező. Ezért a felnőttek ügyeik intézését a helyi bíróra, jegyzőre bízták. Osztrák uralom alatt állott az ország.
A nők ezekben az időkben hosszú szoknyát hordtak, amely nyáron vékonyabb anyagból, télen vastag posztóból készült. Hozzá pruszlikot (bő ujjú inget), mellényt viseltek. Télen kis ködmönnel vagy nagy nyakbavaló berlinerkendővel védték magukat a hidegtől. A fejüket nyáron delin kendővel, télen posztókendővel kötötték be. Színes ruha csak a lányoknak dukált, a menyecskéknek már vissza fogottabban kellett öltözniük. Harminc év fölött már csak a barna és a fekete színű ruha volt elfogadott. A nők akkoriban idő előtt öregnek látszottak.
A férfiak a munkában bő szárú inget és bő gatyát viseltek csizmával. Ünnepi alkalmakkor fekete szövet vagy posztó priccses nadrágot, magas szárú bokszcsizmát, fehér, magas gallérú inget, fekete mellényt, kiskabátot hordtak. A téli felső viselet fekete posztó rövid kabát volt kucsmával, nyáron kalapot hordtak.A gyerekek (fiúk, lányok egyaránt) egész kis korban pendelyt (rövid ruhácskát) viseltek, később a kislányok térd alá érő, delénből vagy parkettből (ünneplőre selyemből) készült ruhát hordtak, pamutharisnyával, száras cipővel vagy csizmácskával. A fiú gyerekek a felnőttekhez hasonlóan bő inget, gatyát, fekete mellénykét, csizmát viseltek. A nyári hétköznapokon, hogy kíméljék a lábbeliket, mezítláb jártak.A kisfiúk haját csaknem kopaszra nyírták, a lányok haját két ágú varkocsba fonták, színes szalagot kötöttek belé. Az asszonyok haja simán hátrafésült kontyba volt csavarva. Hajadonfőt csak a lányoknak illett lenni, ahogyan azt a „hajadon” szavunk is mutatja.A gyermekek nyolc-tíz éves kortól besegítettek a munkálatokba. Kezdetben az állatokat őrizték, később a fiúk a mezei munkákba, a lányok a ház körüli teendőkbe segítettek be. Tizenkét éves kor után, betakarítás idején fiúk és lányok egyaránt mentek a földekre.Az ük szüleink ilyen körülmények közé születhettek és a falu többi lakójához hasonlóan élhették le egész életüket.Hol, miként szerették meg egymást? Isten útjai kifürkészhetetlenek. Soha nem tudhatjuk meg, hogy miért pont egymást választották, amikor rajtuk kívül még annyi fiú és lány volt a faluban.A gyerekek és fiatalok kedvelt találkozási helye volt a kertek alatti füves térség, a Porostó. Itt őrizték a lányok a libákat, a fiúk a birkákat, teheneket, lovakat. A Porostó nagy játékok, gyermekkori szerelmek színtere volt.
Másik találkozási hely a templom volt, igaz, hogy itt csak a szemek beszélhettek.
A fiatalok a karzaton ültek, balról a lányok, jobbról a fiúk. A karzat két fele messze volt egymástól. A lenti padokban az elosztás a fentiekhez hasonlóan alakult: balról az asszonyok, jobbról a férfiak ültek. Az emberek szívesen jártak templomba. A református lelkész a Bibliából vett idézeteket magyarázva szépen okította őket. Meg aztán, ilyenkor ott lehetett hagyni a munkát, fel lehetett venni az ünneplő ruhát és kicsit kiszakadtak a mindennapok egyhangúságából.Vasárnap délután a főutca volt a korzó, ahol a lányok ünneplőbe öltözve, kart karba öltve sétálgattak. A fiúk a sarkokon lesték őket és ha úgy alakult, pár szót váltottak egymással.
A dörzsölő is fontos helye volt a találkozásnak, a szórakozásnak. A kender feldolgozásának egyik fázisát végezték el a dörzsölőben a lányok és a fiatalabb asszonyok. A dörzsölő mindig egy lányos háznál volt, ahol összejöttek a barátnők, rokonok és szomszédasszonyok. A munka során a kendert mezítláb a sarkukkal, talpukkal dörzsölték puhára. Később megjelentek a legények, fiatal férjek is nótaszóval, zenésszel és munka közben folyt az évődés, a nóta és munka után a tánc.Még ennél is látványosabb barátságok, szerelmek szövődtek a lakodalom előtti csigacsinálókban és a lakodalmakban. A menyasszony szüleinek házánál gyűltek össze a lagziba meghívott lányok, asszonyok a nagy napot megelőző vasárnap, hogy elkészítsék a lakodalmi húslevesbe való csigatésztát. Kézzel gyúrták, nyújtófával nyújtották, csigacsináló segítségével készült ez az ünnepi levestészta. Természetesen itt is jelen voltak a férfiak, folyt a viccelődés, beszélgetés, nótázás a munka alatt. Munka után kalács, meleg bor, tejeskávé várta a vendégeket, aztán következett a tánc hajnali egy-két óráig. A legények már itt kinézték maguknak azt a lányt, akivel az esküvőre párban mentek és akivel a lagzin együtt szórakoztak.A lakodalom általában szombaton volt, de előfordult, hogy szerdán tartották. Az ünnepség 9-10 óra körül kezdődött a lányos háznál. 12 órakor indult a násznép az esküvőre. Onnan visszaérkezvén ebéd várta őket, ami legtöbbször birkapaprikás volt. Hozzá jó házi bort ittak, utána süteményként fánkot, csörögét szolgáltak fel. Ebéd után estig folyt a nótázás, beszélgetés, tánc a zenészek közreműködésével. Sötétedés után elbúcsúzott a menyasszony a szüleitől, testvéreitől, barátnőitől, rokonaitól és a násznép elkísérte a vőlegény szüleinek házához. Itt kaláccsal, meleg borral várták a násznépet, majd a vendégek hazamentek. 8-9 óra körül, az esti vacsorára csak azok jöttek vissza, akik a vőlegény szülei által lettek meghívva. A „hérísz”, a menyasszony szülei és legközelebbi rokonai közvetlen a vacsora előtt érkezett. A menü húsleves volt csigatésztával, borjúpaprikás, bor, sütemény. Vacsora után éjfélig táncoltak. Éjfélkor következett a menyasszonytánc. A vőfély, aki a lakodalmat levezette, egy tálat tett az asztalra. Az ara levetette a menyasszonyi ruhát és újasszony-ruhába (feketébe) öltözött. Copfját kibontották, haját felkontyolták és kendővel bekötötték. Elkezdődött a menyasszonytánc az új asszonnyal és az új emberrel. Tánc után pénzt tettek a vendégek a tálba. A pénz összege attól függött, hogy milyen rokoni viszonyban állt a vendég az ifjú párral. Nem volt nagy összeg, ami a tálban összegyűlt, de elégnek bizonyult arra, hogy az új pár a pénzzel és az ajándékba kapott háztartási eszközökkel elkezdje a közös életet. A fiúk rendszerint 19-26 évesen, a lányok 17-19 évesen házasodtak. Általában egy éven belül megérkezett az első gyermek, s aztán hamarosan a többi.Akinek tehetsége volt, saját kis házat épített, de a többség a szülőknél vagy nagyszülőknél húzta meg magát. Nehéz elképzelni, miképp fértek el annyian. A szegényebb családból származó új házasok harmadában, felesben földet béreltek, állatokat tartottak. Eladták a felesleget, ebből ruházkodtak vagy gyűjtögettek saját házra, földre, de a gyermek rendszerint előbb jött, mint a megtollasodás.Dédszüleink világra jöttekor a családok éppúgy éltek, mint sok generációval korábban.Ezekben az időkben a politikai viszonyok rosszabbak voltak, mint korábban. Az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után következtek a megtorlások. Falunkból is harcolt huszonöt férfi a szabadságharcban, közülük többen meghaltak.
A paraszti élet folytonosságot követelt. Szántani, vetni, betakarítani kellett. A saját szükségleten felüli állatállományt eladták, az árából lehetett venni ruhát, cipőt, pár bútordarabot. A férjhez menő lányok stafírungját saját erőből állítottak elő. A megtermelt kendert áztatták, csépelték, dörzsölték, fonták, szőtték. Vásznat készítettek belőle ágyneműnek, törülközőnek, abrosznak, sőt ruhaneműnek is. Libákat neveltek, a tollukkal tömték a dunyhát, párnát. Az ágyat, komódot, asztalt, lócát asztalossal készíttettek.A végtelen tánc soha nem állt meg. Ha nehezen is, de lakodalmat rendeztek a szülők a fiatalok számára, miután Isten segítségével meg a két szép szemükkel egymásra találtak. Dédszüleink összeházasodtak és megszülettek a nagyszüleink.A kiegyezés utáni években némiképp fellélegzett az ország. A szorgalmasan dolgozó családok meggazdagodhattak, főleg azok, akik a szorgalmuk mellé földet, házat örököltek. A gazdagodás jele elsősorban a föld, másodsorban a mívesebb lakóház és a hozzátartozó istállók voltak. Az 1842-ben telepített szőlők és gyümölcsösök bőven teremtek és jó pénzt hoztak a hozzáértő gazdáknak.Persze, csak egy kisebb réteg élt jól falun. A lakosság nagyobbik része még mindig cselédként, kisbérlőként, pásztorként tengette az életét. Ezeknek a családoknak az élete szinte semmit nem változott az eltelt évtizedekben. A legszegényebbek a pásztorok voltak, akik a falu külső legelőin ménest, gulyát, csordát, csürhét őriztek. Voltak rideg pásztorok, akik tavasztól késő őszig kint éltek az állatokkal. A ménesben fiatal csikókat, a gulyán fiatal borjakat őriztek így. A tavasszal kihajtott állatok ősszel már nagy hassal, vemhesen kerültek haza. Volt hazajáró csorda is: reggel kihajtották, este hazahajtották a fejősteheneket, kocákat, malacokat. Be kellett tanítani az állatokat, hogy megismerjék a hazafelé vezető utat. Később már maguktól hazataláltak és bementek a helyükre a nyitott kapukon.A nagyszüleim gyermekként, majd felnőttként élték a falusi emberek megszokott paraszti életét. A ritmus ugyanaz volt, mint ötven, nyolcvan évvel azelőtt. A gyarapodó földek egyre több munkáskezet kívántak. Talán azért is született sok gyermek falun, hogy felnövekedvén besegítsenek a gazdaságban. A módosabb gazdák a szegényebb családok férfitagjait béresként, a nagyobb lányokat napszámosként foglalkoztatták.
2015. október 25., vasárnap
Motoron
Megyünk vasárnap Szoboszlóra a strandra. Oda csak háromszor állt le. Melegszik, mondta az uram, pihentetjük. Álltunk, vagy ültünk valamennyit az árokszélen, aztán beindult megint. A fürdőzés kitűnő volt, csak egy kicsit elbágyasztott minket. A motort is, pedig csak a parkolóban ácsorgott a strandolás alatt, várva ránk. Na elindultunk. A városból, ami lehet, hogy akkor még falu volt, kivitt minket, de aztán megállt egyszer, leállt kétszer-háromszor.Végre elhagytuk Újfalut, a Vilma kanyart is - ez egy kis tanya volt- már a kiserdőnél jártunk, úgy kb. 2 km-re a falutól, mikor negyedszer is beköpte a gyertyát. -Hát-mondom én, ezóta már gyalog is hazaértem volna. Nem szólt a párocskám egy szót sem, helyette mérgesen berúgta a motort. Azannyát! -Hát nem beindult! Az meg rápattant és elviharzott. Hallgatni arany -jutott eszembe a mondás, de nem az a fajta voltam, vagyok, aki ne mondja ki amit gondol. Hazaballagtam hát, végig a vasárnap estefelé kint üldögélő falusiak kereszttüzében. Többen is megkérdezték - Te honnan jössz így gyalogosan? A szőlőskertből? Ráhagytam mérgesen, de mire haza értem a falu túlsó végére,elment a mérgem. -Na már itt is vagy? -kérdezte az uram nevetve? Kiszámoltad ki a gyorsabb, te vagy a motorunk? Nevettem én is, fogadva, de soha nem betartva, hogy előbb számolok tízig, aztán beszélek.
2015. október 11., vasárnap
Régiek, akik már csak az emlékeinkben élnek.
Ó! Istenem! -mennyien, de mennyien pihennek már a mi szép, gondozott temetőnkben. Ott már jó, nagyon jó. Nem fáj semmi, sem testi, sem lelki bajok. Csend van, csak a rigók énekelnek nyaranta, télen meg puha hótakaró borítja a sírokat.
Nézem a sírkövek sorát és felidézem magamban az alattuk pihenőket.
Esti iskolások 1970. Mennyi-mennyi emlékekben élő,kedves arc. Azért néhányan még köztünk élnek, de többen már a temető lakói, köztük az én párom is, balról a második. |
2014. augusztus 13., szerda
Kupakház
A kupakház a nevét onnan kapta, hogy akitől a férjem megvásárolta, ezt a ragadványnevet viselte. Kicsi, tömzsi asszony volt, nagy mellekkel, milyen a falu elnevezte bögykupaknak. /bögyös és kicsi mint egy kupak az üvegen/
Már kb. két éve kiköltözött a kis házból az illető arra hivatkozva, hogy életveszélyes. Előtte is már aládúcoltatta egy nagy oszloppal a szobát.Álltak a falak még vagy húsz évig, még akkor is mikor már tető sem volt rajtuk.
Nem voltam elragadtatva a vásárlástól: minek nekünk ez az öreg nádfedeles ház, meg a kert is minek? Van a saját telkünkön egy kis veteményes, elég az nekünk. Ha megöregszünk ki fogja a nagy kertet művelni a házat rendben tartani, ez lett volna az érvem, de mindhiába, az üzlet megköttetett. Hat kismalac árán került a tulajdonunkba és később én is beláttam hát van haszna azért. A veteményes le költözött ide, fent meg parkosíthattam, virágozhattam. Az öreg háznak több funkciója is lett: itt rendezte be a párom a műhelyt, itt fúrt-faragott, seprűt kötött, itt tanítgatta az unokákat a szegbeverés, a fűrészelés fortélyaira. Ide elhúzódhatott ha magányra vágyott. Az alacsony kis ablakú házban mindig égett a villany, szólt a rádió, ha ott tartózkodott. A másik funkció, aminek nem igazán örült a napos csirke nevelés volt. Elkerítettük ugyan őket, de úgy beporozták az alatt a pár hét alatt a dolgait, hogy nem szívesen lett rá, hogy ott nevelgessem. De hát épített egy kemencét és annak a melegénél szépen megerősödtek a kiscsibék. Pár hét után kiköltöztettük őket a konyha részbe, aztán meg a csírkeólba.
Azt nem mondhatnám, hogy rendet tartott ebben a bizonyos műhelyben. Hegyén-hátán volt ott minden, a gyerekek azt csinálhattak, amit akartak, valami régi vörös festékkel még az ajtót is bemázolhatták. Imádta őket, semmiért meg nem szólította egyiket sem. Úgy két évente sikerült rávennem pakoljon ki, be kell meszeljem, füstös volt a kemencétől, meg az ócska kályhától, ha fűtött. Ilyenkor amennyire lehetett rendben raktam, lefestettem az ajtót, ablakot, egészen házias lett. Vittünk oda egy ócska sezlont is, asztalt, székeket, lócát. Itt borozgattak a szomszédokkal, estén ként olykor kártyáztak, bár ő nem volt nagy kártyás, mégis egy alkalommal kivilágos- virradatig tartott a parti.
Mikor váratlanul és hirtelen örökre elment ha bementem oda minden rá emlékeztetett.Jobban éreztem ott a jelenlétét, mint a temetőben a sírjánál.
Tudtam az eszemmel,hogy le kellene bontatni, mert csak a bajom gyűlik az évi kétszeri mázolással, meszeléssel,mivel a tetőn a nád eléggé tönkrement és itt-ott mosta a falakat az eső, de a szívem nem engedte még akkor a bontást. Gergő unokám is arra biztatott ne tűnjön el a ház. Hát a halálát követő évben kicsit megmázoltattam a falakat és kívül-belül kimeszeltem. Minden eszközt, szerszámot a helyére raktam, az ablakokra kis függöny került, a seprűkötőre virág meg fénykép. Úgy jártunk oda, mint egy múzeumba.
Sajnos az idő vasfoga annyira kikezdte a tetőt, hogy hiába tapasztgattam a falakat és meszeltem körbe, egy-egy nagy zápor lemosta és kezdhettem volna előlről. Belefáradtam és leszedettem a tetőt napszámosokkal.
Hogy azon mennyi nád volt! Egy napomba került míg elégettem. Kiszedték az ajtókat, ablakokat is, úgy állt ott az öreg ház, mint egy háborús emlék. Ősszel jött a markoló és szétrakta a vályog falakat az udvar végébe. A téli esőzések, fagyok jól megpuhították a vályogot, én meg csak úgy szórakozásból el kezdtem széttördelni. Egy óra délelőtt, egy óra délután, ha jó volt az idő és nem volt más dolgom. Egyszer csak a végére értem. A gerendákat, amit kiszedtek tüzelőnek elfűrészeltettem.
Eltűnt a Kupak ház már csak az emlékeinkben és néhány fényképen él. Az emlékeinkben, de ott nagyon. Nekem és az unokáknak. Gergő írt is egy verset emlékképpen. Nagyon meghatódtam én ettől a verstől. Remélem nem haragszik, hogy megosztom veletek.
Nem működött közre a ház eltakarításában, talán tudat alatt nem akarta, hogy eltűnjön a ház és vele együtt a gyermekkor.
Kupakház
A piros zsebrádióból a nóta
Az ablakrésen kicsorog.
/ahol a szél befújdogál./
Az öreg kisház addig él
Amíg ragaszkodnak hozzá.
Ahogy belépek rögtön megcsap az illat.
Az összetéveszthetetlen.
Gyermekkorom illata.
Érzem a tárgyak és az érzések
Kavalkádjának illatát:
Alvó szerszámok.
Héjában sült krumpli
Döngölt föld. por,
Vályogfal, vörösbor,
Összekoccanó emlékek.
Az édes szeretet illatát
a falak közt összezsúfolódva
mindenben beleivódva.
A szobában ül
/a seprűkötő mellett./
A villanykörte gyöngéden libeg,
Mosolyog és csillog a szeme
Egy nagydarab szeretet.
Száz Magyarországért sem adott volna.
Látta bennem önmagát.
Nála mindennek volt értelme.
A határtalan gyermeki elme
A dohos kisházban kinyílhatott.
Locsolta virágát
Még most is locsolja
Száz Magyarországért sem adott volna!
Ő volt az egyetlenegy
Akinél mindent lehetett,
Akit gyermekszememben
Egyetlen, igaz emberré tett a szeretet.
Mindig ott szundított a zöld szemeiben.
Most is mosolygok, ha visszagondolok,
Hogy szabad voltam, mint egy kis állat
A kertben, a kocsmában,
A kupakházban.
A gerendára felírt dátumok, számok,
A decis pohárba száradt fröccsök,
Az álmok illatában a bőrömbe ivódott.
Nem volt nem, vagy nem szabad.
Tíz éves lehettem
Egy kiló szeget a zsaludeszkába vertem.
Másnap kihuzigálta.
Sose mondta, hogy nem, hogy nem szabad!
Csak, hogy „nem baj kisfiam.”
Mindenét nekem adta.
Tőle tanultam a magam törvényei szerint élni.
A világot megbütykölni,
Akaratom mederbe önteni,
Csámcsogva bicskával enni,
Szeget a falba verni,
A fájdalomra örömgörcsöt kötni,
Szeretni.
Élőben mutatta meg m az a halál.
Egy pont az élet végén.
Csak az emlékek felkaparhatóak
A halál lényegtelen.
Attól csak ezen a zöld peronon állók
Lesznek többek az utazók nem.
Ő már csak az, amire megtanított:
Mindaz amire emlékszem.
Ez a vers, vagy a személyiségem.
Ő is meghalt – a kisház sem áll már-
Az illat is elenyészett.
Néném
Igy emlegettem a családomban. Megyek nénémhez. Mondta néném. Sajnos nmár nem mehetek hozzá, nem beszélgethetek vele örömről,bánatról. Mindig...
-
Igy emlegettem a családomban. Megyek nénémhez. Mondta néném. Sajnos nmár nem mehetek hozzá, nem beszélgethetek vele örömről,bánatról. Mindig...
-
Az a kis ház, ami ott áll még most is gyermekkorom Porostóján befogadó volt számomra, annak ellenére, hogy lakói egy bizon...