Beugrott.

"Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága."

1900. 01. 25. - 118 éve született Fekete István író, költő.

Igen! Annyira igaz az idézet. Nagyképűen hangzik így közel 75 évesen, de bizony szörfözgetek a világhálón. Ami érdekel, ott megállok, nézelődött. Olvasok érdekes írásokat,cikkeket,de szívesen nézegetek fotókat is -nem csillogó,villogó,giccses,-hanem a természetet, a régmúltat idéző képeket. Így találtam a printeres oldalon a házi állatok oldalra. 

Mennyi emléket felidézett bennem pl. a fenti fotó. 

Kiskamaszként sokszor felkerestem a nálam 16 évvel idősebb nővéremet minden évszakban. Télen mentem a nagy hótorlaszok között, úgy január vége lehetett, Vince nap táján. Vakítóan sütött a nap, a háztetőkről lelógó jégcsapok olvadoztak.Olvadt a hó  a tetőkről és megduzzadtak a "Malomvégen" is a kanálisok.Akkor még kijártak a libák,kacsák az utcára és vígan fürödtek. A hófehér gúnárok vigyázták a csapatot és mérgesen nyújtogatták a nyakukat az ott járók felé. Bizony féltem tőlük, pedig nekünk is voltak libáink. A mi gúnárunk ismert és nem volt hamis. Viszont ezek az idegent látták bennem és én bizony szaladtam előlük befelé,ők meg utánam. Hú!-de élesen látom ezt a pillanatot.

Régen a gyermekek is kivették a részüket a ház körüli munkákból.Leginkább az állatok őrzése volt a feladat tavasztól-őszig. Az előző évi állományból meghagyott tojók tél végén letojták a nagy fehér tojásaikat. A gúnárok gondoskodtak a megtermékenyítésről. Aztán ezek a tojók elkotlottak és áprilisra kikeltették a pici,pelyhes kislibákat. Imádni valóan édesek voltak, hányszor figyeltem őket ugrásra készen, mert bizony az anyjuk is csípett felém, féltette őket nagyon. Aztán kikerültek a fészekből, előbb az udvarra, aztán óvatos tereléssel leballagtak a kert alá a gyepre. Olyan kis gyenge volt némelyiknek még a lábacskája, hogy bukdácsolva haladt, leült előttem. Felvettem és babusgattam kézben, míg leértünk a hosszú veteményes kerten át a Porostóra. Nem volt ám egyszerű a kanálison lévő hídon áthajtani őket. Mikor végre leértünk vígan csipegették a friss,gyenge gyepet. Abban az időben szinte minden háznál tartottak a többi állat mellett libát,kacsát. Így a többi gyerekkel a Porostó volt a játszóterünk. Így szoktattuk le a kacsákat is a kanális vizére. Lefelé még ment is könnyen a dolog, de mikor rájöttek az ízére a fürdésnek,keserves volt kihajtani őket.

 Körben a falu körül fehérlett a zöld fű nyárra a nagy csapat libától.Ha nyári záporok jöttek, megszaladt a víz a libalegelő közepén, oda már mi is begázoltunk utánuk és tépés előtt jól lefürdettük őket. Ha viszont aszályos,száraz volt a nyár,még a Berettyó sekély részéhez, a libafürösztőhöz is lehajtottuk őket,hogy szép,tiszta legyen a tolluk a tépésre. Aztán jött a nyár, az aratás után tarlóra hajtottuk a libákat. Bár akkor még kézi aratás volt a péterszegi határban és a gazdák gondosan felgereblyézték az elhullott kalászokat, azért mégis találtak a libák szemet, vagy széttaposott kalászt. Arra vigyáztunk, hogy a keresztben rakott kévékhez ne menjenek, sem a szomszédban növekvő kukoricásban. Akkor sem unatkoztam, ha egyedül voltam, mert az olvasnivaló mindig velem volt és jól szórakoztam. Fél szemem a könyvön, fél szemem a libákon. A hazafelé úton egymásután ballagtak libasorban, én meg még útközben is olvashattam. Azt mondják arra, akit butának tartanak: liba, pedig megvolt azoknak a magukhoz való eszük. Megtanulták a járást hazafelé, soha más kapujánál nem álltak meg, csak a mienknél. 

Mikor férjhez mentem minden évben neveltem baromfit, kacsákat, libákat csak egyszer. Úgy, mint gyerekkoromban leszoktattuk őket a kert alá a gyepre, a vízre. Nyári nagy zivatarok idején magunk is bőrig ázva szedtük össze őket ,sokszor a kötőnkbe, mert kicsi korukban még elázott a pelyhes testük és hamar elfáradtak, csak a vízben voltak nagy legények. Aztán mikor fehérre nőttek, esténként már maguktól feljöttek a vízről és ott hápogtak a kapuban. Azok,akik a falu vége felé laktak,vagy a kerteken át lehajthatták a libát,kacsát, nem nevelték őket az udvaron a baromfiak között.  A kacsákat saját használatra neveltük, kétszer megtéptük és utána tömtük, hizlaltuk. Olyan ízes kacsasültet nem lehet sütni a nagyüzemi módon nevelt kacsákból, mint a háziból lehetett. De volt is baj velük elég, míg az asztalra kerültek ropogósra sütve. 

A libanevelés keményebb dolog volt. Különösen tépéskor, töméskor nehéz volt velük bánni, mert erősek voltak, csaptak a szárnyukkal és haraptak a csőrökkel. Mindezek ellenére sok falusi asszony nevelt libát, mert az őszi iskolakezdésre a leadott hízott libák árából jutott egy kis pénzmaghoz, amiből a gyerekeinek cipőt, ruhát,könyvet, füzetet vásárolt. Nem volt még családi pótlék, semmi támogatás. Mindenki úgy élt a pár holdnyi kis földjéből, ahogy tudott. 

Így leírva nem is volt ez olyan könnyű dolog, sőt nagyon is nehéz, mégis nosztalgiával gondolok azokra az időkre, mert fiatalok voltunk, erősek, bírtuk a munkát