Csarnok

Így hívtuk a tejbegyűjtőt, amíg működött. Van annak már hatvan éve is talán, hogy elkezdtem csarnokba járni. Előbb csak a nálam öt évvel idősebb bátyámat kísértem, akár egy kiscsikó, de amikor elment tovább tanulni rám került a sor. Ó!- akkor még nem voltak olyan német tehenek, akik akár harminc liter tejet is adtak naponként. Egy, vagy két tehénke szolgálta a családot és csak a felesleget vittük csarnokba. Ha egy tehén volt, akkor lovak is voltak a háznál az örökölt, vagy bérelt földek megművelésére. Ha kettő, akkor bizony befogták őket a szekér, sőt az eke elé is, nem is adtak a nehéz munka után csak pár liter tejet. 

Hát vittük vígan mi gyerekek külön e célra árult, zománcos 3-4 literes tejeskannában. Ellés után sorra kerültek a vízhordó kannák is, cserélgettük jobb kéz-bal kéz menet közben, vagy kicsit lerakva pihentünk kicsit. Bicikli csak elvétve volt akkor még a faluban, így cipekedni kellett akár tetszett, akár nem. 
Miután átvette tőlünk a tejet az éppen soron lévő csarnokos néha elég hosszú sorban állás után, a közeli csarnok kúthoz mentünk, ott megint kivárva a sorunkat kiöblítettük a kannákat artézi vízzel egyszer-kétszer-háromszor és utána teleengedve a kannát hazacipeltük az ivásra, főzésre használt vizet. Ha néha kicsit zavaros volt ez a víz a rossz öblítés miatt, hát kaptunk némi szidást otthon. 
A tejet kétszer adtuk le a begyűjtőbe reggel és este. Reggel még iskola előtt sietve, este viszont, főleg tavasztól-télig, ha jó volt az idő el tereficséltünk. Kitárgyaltuk mi érdekes dolog történt aznap, vagy azt, hogy  mit hallottunk sorban állás közben, mert folyt ott mindenről szó, néha még olyan dologról is, ami nem a mi fülünknek való volt.Még az is megtörtént, hogy össze vitatkoztak a várakozók valamint, vagy a tej átvevővel gyűlt meg a bajuk. Vizsgálták a tej tisztaságát és a zsírtartalmat, ebből aztán olykor parázs viták származtak. A csarnokos védte a maga igazát, mutatta az üvegcsékben vizsgált tejet, hogy hát nem megfelelő a tisztaság, vagy híg a tej, netán vizezve van, a gazda meg tiltakozott, némelyik olyan mérgesen, hogy még az is előfordult, hogy a kanna tej az átvevő fején landolt. 
Ezt aztán napokig tárgyalta az egész falu. Hol volt a turpisság, az átvevőnél, aki esetleg saját zsebre dolgozott, vagy az átadónál, aki szintén, nemigen derült ki. Hogy-hogy nem, azt látni lehetett, hogy a csarnokosok egy idő után kezdtek megtollasodni, pedig hát a fizetésük nem volt valami magas. Persze az is lehet, hogy másból volt a jövedelmük, de az emberek már ilyenek, az gyanakszik a legjobban, akinek szintén vaj van a fején. 
Ahogy aztán teltek az évek már nem egymást kísérgettük esténként mi kislányok, hanem megjelent egy-egy fiatalember is udvarlás céljából. A csarnok jó alkalom volt a találkozásokra. Sok szerelem szövődött esténként hazafelé menet, aminek lakodalom lett a vége. 
A régi, korszerűtlen épűlet helyett újat építettek a falu végén. Ekkor már minden háznál volt kerékpár, azzal szállítottuk az egyre növekvő mennyiséget, vagy a tehenek számának növekedése, vagy a fajtája miatt  és a kisgyerekekből családos asszonyok, férfiak lettek. Egy ideig maguk hordták a tejet, aztán mikor cseperedtek a gyerekeik őket küldték csarnokba. Minden alkalommal elmondva, hogy a biciklijükkel vigyázzanak a forgalmas kocsiúton. 
Ma talán három-négy család foglalkozik tehéntartással, de ott aztán nagy a létszám és saját tejhűtővel rendelkeznek. Naponta egyszer a tejeskocsi a házuktól szállítja el a tejet.
A boltokban árulják jó drágán a zacskós friss  és dobozos tartós tejet , meg a tejharmatnak nevezett műtejet. A porták istállói meg üresen ásítanak.
Járja a falut egy tejet-tejfelt-túrót árusító kocsi is hangos zenéléssel: "Boci-boci tarka, se füle, se farka. Oda megyünk lakni, ahol tejet kapni."

Özvegyek

Régen gondolkodom azon, hogy azokról kellene írni, akik egyszer csak magukra maradtak. A gyerekek felnőttek, kirepültek a családi fészekből, a társ meg, vagy a férj, vagy a feleség egy váratlanul jött betegség következtében hirtelen, vagy hosszú szenvedés után eltávozott az élők sorából.
Nehéz időszak következik a hátul maradottra. A társ, aki elment már nem érez, nem fáj neki semmi, de mennyi fájdalom van az özvegyben, különösen az első időkben. "Hiányod átjár, mint huzat a házon" - írja a költő és milyen igaza van. Elsősorban ez fáj nagyon, a hiánya. Nincs kihez szólni, nincs kivel megbeszélni a napi történéseket, nincs kit megkérni, hogy hozzon egy pohár vizet, ha elesettek vagyunk, gyújtson be, mert úgy fázunk, mindent magunknak kell csinálni.
Az özvegy nőknek meg kell tanulni a férfi munkát a férfiaknak meg a nőit. Mindkettő nehéz feladat, de talán mégis a férfi özvegyeknek a nehezebb. Főleg azoknak, akik míg a párjuk élt még egy teát, egy rántottát sem készítettek el. Igaz, falun is van segítő szolgálat, csak hát olyan nehéz kérni, kérni, azoknak, akik eladdig mindent megoldottak kettesben. Aztán meleg ebédet is lehet rendelni, de a régen megszokott ízeket hiába keresik, abban nem találják. Próbálják elkészíteni úgy-ahogy, de az sem az igazi. Az vesse az első követ rájuk, amikor bármi áron asszonyt szeretnének maguk mellé, aki hasonló körülmények közt él. Csakhogy az özvegy asszonyok meg, bár nagyon hiányzik egy társ, nem mernek belevágni a változtatásban. Megöregedtek és ilyen öregen mit szólna a család, hogy oldhatnák meg az én, a te gyereked, az én, a te unokád problémát és főleg mit szólna a falu, mit szólna a környezet. Nem és nem. Inkább vállalják az egyedüllétet, próbálnak társaságra találni ki szomszédban, ki rokonokban, vagy nyugdíjas klubokban, s főleg a családban, unokákban. Csakhogy a család, az unokák élik a maguk életét és egyre kevesebb idő jut az özvegy nagyszülőre. Főleg mikor felnőnek ezek az unokák. Elsodorja az élet őket a négy égtáj felé,  mostanság külföldre, nagy távolságokra és évente egyszer-kétszer ha találkoznak.
Persze hívja a család az egyedül lévőt látogatásra, csak hogy az öregséggel az is jár, hogy egyre ritkábban szánja rá magát az utazásra. Vagy azért, mert az egészsége nem engedi, a fájós lábak már nehezen viszik előre. Otthon még elmotoz, leül, ha elfárad, de hosszabb távot már nem bír. Meg aztán a megszokott otthon, az hiányzik csak nagyon pár nap elteltével. Hát egyre nyúlik az idő egy-egy találkozás között és egyre magányosabb lesz az özvegy. Tudja, hogy ez a sorsa, el kell fogadnia, csak nehéz, nagyon nehéz.
S főleg az álmatlanul töltött éjszakák. Ilyenkor arra gondol, milyen nehéz, de szép volt a fiatalkori élete. Igaz, hogy örök rohanásban telt, gyerekek nevelése munka mellett, háztartás, kert, állatok, de volt értelme. Volt sok éhes száj, akikért semmi fáradságot nem sajnált sem az anya, sem az apa. Együtt minden könnyebb: felépíteni a házat, ültetni fákat, kevés szabadidőben a családdal együtt lenni. Nehéz, de szép évek voltak. Hogy volt benne tányércsörgés is olykor, anélkül nincs evés, nincs ám! 
Számot vet az özvegy az életével és azt mondja: Megérte! Ha újra születnék ilyenképpen csinálnám megint, vagy egy kicsit jobban. Több türelemmel, több szeretettel, hogy ha az Isten engedi tovább együtt lehessen a párjával. Mert akár van, akár nincs mennyország, az élet egy és megismételhetetlen.
Ebben megnyugodva végre elalszik az özvegy és álmában találkozik azokkal, akik már rég magára hagyták. Álomban mindent lehet: