Azok a régi telek

Este mikor lefekszem behunyom a szemem és visszarepülök az emlékeim szárnyán az időben gyermekkorom világába.
Mostanában azokra a régi havas, jeges telekre gondolok, amikor alig vártuk, hogy vége legyen az iskolai óráknak s bekapva az ebédet már futottunk a szabadba síkózni, korcsolyázni a jégen, szánkóval eresztőzni az akkor még nagyoknak látszó dombokról.

Valahogy keményebb telek voltak azokban az időkben. Már Mihály napján deresedett a porostón a fű, mikor átvágtunk rajta, hogy megköszöntsük nagyapámat. Imre napjára meg fagyos zúzos időre ébredtünk olykor. Ma is előttem van ahogy bámulom iskolába menet, hogy csillog egy-egy füszál teteje mint milliónyi gyémánt.A drótkerítéseket behúzta a zúzmara. Egy kis pálcával végighúztam és csak perget-pergett lefelé a csillogó_villogó fehér zúz. A fák is hófehér menyasszonyokká váltak ilyenkor. Aláálltam, megráztam az ágakat és hirtelen én is hófehér menyasszony lettem.
Az erősödő napsugarak még novemberben egykettőre eltüntették a mesebeli tájat és ismét kopár, sáros lett körülöttem minden. Szerettem a sejtelmes ködös reggeleket is. Nem lehetett ilyenkor ellátni csak pár méterre. A Porostó is ködbe burkolózott és a szőlőskert fái, bokrai, ahogy átderengtek a ködön nekem várkastélyokká váltak.
Decemberben már biztosan leesett az első hó. Hófehér, puha takaróba burkolózott a falu. Csak a kémények fekete füstje pöfékelt az ég felé. Tapostuk a nagy havat, a világért sem mentünk az elsepert utakon, inkább a szűz havon bóklásztunk a szekérúton. Arcunkat, kezünket vörösre csípte a hideg hó, mire megépítettük az első hóembert. Szemei szénből, orra sárgarépából, kezében cirokseprű, fején meg egy ócska bögre vagy bili kalap helyett. Közben hógolyó csatákat vívtunk és csak nevettünk, csak nevettünk, nem törődve azzal, hogy átázott a ruhánk a cipőnk. Úgy kellett beparancsolni bennünket ruhát, cipőt váltani és melegedni kicsit a befűtött kemence mellett.
A disznóölés általában Imrenap tájékán megtörtént. Mi gyerekek is korán keltünk ezen a napon, mert látnunk kellett a perzselést szalmával, sőt ilyenkor hosszu pálcákkal bele is túrhattunk a tűzbe, ami, mivel tüzet gyújtani egyébként szigoruan tilos volt igen izgalmas játéknak bizonyult. A hízó megszúrását viszont nem bírtam nézni,befutottam a házba és betapasztott füllel vártam, hogy elhalkuljon a visitása.A bontás viszont nagyon érdekes volt. Ott lebzseltünk a felnőttek lába alatt és figyeltük hogy milyenek a belső szervek: a máj, a szív, a lép, a belek. Az utóbbi büdös volt a kényes orrunknak, főleg akkor mikor önteni kellett egy ócska kancsóból a meleg vizet a kimosásukkor. Megkaparva, jól átmosva, ecettel és szódabikarbónával szagtalanítva, megtöltve már egészen jó illata volt, hát még mikor megsült a húrka, kolbász a kemencébe. Ilyenkor orjalevest főzött anyukám, toros vagy töltöttkáposztát, sülthúst. Reggelire meg hagymás vér volt, meg pogácsa. A hidegbe kellett a férfiaknak egy kis melegítő ital, ami hajnalban pálinka majd később forralt bor volt. A borban még mi gyerekek is belekóstolhattunk. Ilyenkor összejött a család és együtt végeztek minden tennivalót és együtt ebédeltünk, vacsoráztunk. Mi gyerekek meg játszottunk a hízó kimosott és léggömbnek fúlyt hólyagjával.
Disznóölés után volt ennivaló bőven, de pazarlás akkor sem lehetett, be kellett osztani egy évre a következő disznóölésig a készletet.

Abban az időben falun még nem járt a Mikulás és a karácsony Jézuskája sem, csak néhány módosabb portán.
Anyukám megsütötte a szokásos túrós, diós, mákos lepényt, megfőzte a tyúkhúslevest csigatésztával és néhány szaloncukrot akasztott a nagylóca végében telelő rozmaring ágaira. Ez volt az ünnep.És mégsem érzem úgy, hogy hiányzott volna nekünk az a sok játék, amivel a mai gyermekek el vannak halmozva. Kívántunk egymásnak boldog ünnepet és tényleg boldogok voltunk . Volt meleg házunk, étel az asztalon és szerettük egymást, ez elég volt nekünk. Nem volt villany úgy tíz éves koromig nyilván rádió sem, nemhogy tv,videó,dvd,számítógép, nem is hiányzott, mert nem tudtuk mi az. Apukám felolvasott esténként az éppen soron lévő regényből, majd miután megtanultam olvasni úgy belefeledkeztem egy-egy könyvbe, hogy se láttam-se hallottam.
Soha nem unatkoztam.
Téli estéken tanyázni jártunk rokonokhoz, ismerősökhöz, meg hozzánk is jöttek olykor. Nem volt még közvilágítás, én vittem elől a viharlámpát és annak a gyér fényénél közlekedtünk. A felnőttek beszélgettek. anekdótáztak, mi gyerekek játszottunk, vagy ámulva hallgattuk őket.

Január-februárban megjöttek a nagy hidegek, volt olyan nap, hogy reggeltől-estig hordta a szél a havat. Ilyenkor belülről az ablakon figyeltük a téli időt. Aztán kisütött a nap és a keményre fagyott havon lovasszánnal szánkázni vittek minket.
Siklott a szán, a lovak nyakában csengő csilingelt. Szép gyermekévek, de messze vagytok!