2011. június 19., vasárnap

Múlt és jelen





Az motoszkál mostanában a gondolataimban, hogy írni kellene a szülőfalum azon utcáiról, házairól, amelyek már csak az emlékezetemben élnek, de ott aztán élesen. Kis sáros, görbe utcák, ahol a szekerek kerékagyig merültek nagy esők után. Két oldalt nádfedeles alacsony házak, itt-ott egy-egy módosabb tornácos porta. Korhadt deszkakerítések ,tövükben az első meleg tavaszi napsugaraktól gőzölgött a föld és a kerítések réseiben piros bogarak - bodobácsok - sütkéreztek. Szabadság utca a szülőházam utcája. Régi neve Iskola utca volt, nem is értem miért, hiszen begörbült, mint a görbebot vége az iskola ablakaira nyíló utcából. Zug zug hátán a végét kutyaszorítónak mondták, mert már nem volt kijárás másik utcában. Régen ahogy az embereknek, az utcáknak is volt ragadvány neve. Akkor hát kilépek a hajdanvolt szülőház kapuján és elindulok balra a mostani Kiss Ernő utcán,amit a Kossuth és a Nép utca keresztez. A Nép utca régen Temető utca volt, mert ott haladtak a gyászkocsik a templomtól a temető felé. Egyenesen haladva a régen Oláh zugnak nevezett részen érem el a Porostót és a sportpályát. Ha a fent említett kereszteződésben jobbra fordulok a falu régi magvához érek, ahol az iskola, a templom, az önkormányzat , az óvoda van. Itt volt a tsz.iroda is, ahol annyi évet ledolgoztam. A templomnál előbb jobbra indulok a Malomvég felé. Valamikor malom lehetett a Kossuth utca végén, innét az elnevezés. De másképpen is hívták ezt a főutca véget: Ez volt a bűrkabátosok utcája. Jómódú parasztemberek laktak errefelé, futotta a mindig drága bőrkabátra. Innen az elnevezés. A főutcára egyébkéntis jellemzőek voltak a módosabb porták s a portákban módosabb emberek. Aki a régi időkben ott akart házat venni mélyebbre nyúlt a bukszájában - már ha volt onnét mit kivenni. Büszkék is arra a mai napig, akik ott laknak, kicsit lenézve a mellékutcákban lakókat, pedig hát nem élhet mindenki a főutcán. Leérve a Malomvégre ismét a Porostón találjuk magunkat. Ott volt régen a kiserdő, a nyárfás és a sárgaföld kitermelés miatti gidres-gödrös rész, ami gyermekkorunkban maga volt a paradicsom. Ma helyén a halastavunk pompázik. Mikor elkezdték a nyárfákat kiirtani és a gödröket egy nagy tóvá alakítani sokan elkeseredtünk, eltüntetik a gyermekkor színterét. Nagy volt a ráfordítás, sok volt a munka, de megérte, gyönyörűen rendezett, fásított a tó környéke. Vizét az óh Berettyó táplálja a horgászok örömére. A tótól lesétálhatunk a vadregényes Berettyó folyónkhoz, ami hol egy keskeny szalagnyi, hol meg, ahogy most is áradás idején az árteret is ellepi és a partot nyaldossa. No de kicsit elkalandoztam, térjünk vissza a Malomvégre és sétáljunk végig a sok szép felújított vagy újonnan épített ház között. Hol vannak már a bűrkabátosok! - de a munkájuk nyoma az örökségük itt maradt az utódokra. Haladjunk az 1700-as években épült templomunk mellett és gyönyörködjünk a régi tornácos formáját megőrző parókiában, a templom előtt álló királyszoborban és az azt körülvevő parkban. Ezen az oldalon található az Óvoda, ami a Kató család telkére épült. Aztán a Község háza következik, egy régi többször felújított épület.Azt követi a volt tsz.irodaháza, majd balra egy kis kanyargós utca a Bem apó nevét viseli. Ennek egy elágazása vezetett a Sige felé, ahol a mi szőlőnk volt. De sokat koptattuk ennek a kis utcának a járdáit. Felfele haladva a Mókány-hoz érünk, ez egy szűk kis csatorna, ami össze van kötve a falut körülvevő kanálissal. Ez egy fontos hely volt a régi időkben: Itt kezdődött az "arraki" és itt végződött az "arrabe" Ketté osztotta a falut ez a hely, volt idő, amikor nem udvarolhatott a Mókányon túli legény a Mókányon inneni leánynak, mert ha igen verés lett a vége. Itt a Mókány két partján található két paraszt barok ház, néprajzosok kedvenc fotótémája. Haladva kifelé elérkezünk a falu fontos épületéhez a hajdani Hangyához, a mai élelmiszer bolthoz és a kocsmához. Szemben a Takarék modern épülete. De menjünk tovább a hosszú Kossuth utcán egészen a nagygödörig. Azon túl háború után épült házak vannak: Úgy is mondták régen Újülisiek. Az árkon túl még módosabb házak álltak, de a Köztársaság utcából nyíló Lenin, Somogyi és József Attila utcákon laktak régen a legszegényebbek, Na ma már a főutcával vetélkedik, sőt túl is tesz azon némelyik utca a szép házaival, parkosított kertjeivel, virágos kapu elejivel. Visszasétálva a kocsma elé induljunk Újfalu irányában a szintén főutcának tartott kicsit ma már nevetséges nevű Vöröshadsereg útja irányában.Jobbra a paraszt barok íveket utánzó buszváró, mögötte néhány butik, borozó, azok mögött a tájház, egy régi-régi nádfedeles épület Ebből az utcából jobbra három egyenes utcán sétálhatunk:, első a Dózsa, a második a Petőfi, a harmadik az Ady. Balra a Faluházzal csaknem szemben a Klapka és a Béke utca, kicsit hátrább az Alkotmány utca . A Dózsa sarkán a harmadik paraszt barok ház, utcáján néhány régi magas, tornácos hosszú ház, a többi portán szép házak, szép kertek nyújtanak kellemes látványt, ahogyan a következő utcán a Petőfin és az Adyn is. Az Ady utca volt régen a csürhejárás. Itt hajtották az állatokat a falu külső területein lévő legelőkre. A széles utca ma fásítva, füvesítve , virágokkal díszítve gyönyörködteti a szemet. Az Ady utcából nyílik balra a Rákóczi utca és jobbra a Kisfaludy utca. A Rákóczi utcából jobbra még két utca a Ságvári és a Bacsó. Ezen a két utcán lakókat hívták régen Kóróvárosiaknak. Azért mert napraforgókóróból, vagy kukoricaszárból voltak a kerítések. De csak voltak, mert mostanában egy-két kivételtől eltekintve, ami azért itt is - ott is akad, még a főutcán is erre felé is rendezettek a porták, fásak, virágosak. Balra meg a szőlőskertekre néző szép nevű Akácfa utca található. Nálunk megmaradtak a régi utcanevek, megszokták a lakóik és nem akartak rajta változtatni. Az 1920-as években a falu főutcáját makadámmal borították és akkor készültek a gyalogjárdák is. A makadám utat jó tíz éve aszfaltra cserélte az Önkormányzat a falu összes utcájában. Mindent összevetve az emlékezetemben élő régi öreg házak, kerítések, sáros utcák helyett ma korszerű, összkomfortos házak , jó utak, fás virágos környezet vesz körül bennünket. Viszont azt el kell mondani, hogy ma is élnek és egyre többen olyan családok a faluban,akik bizony nélkülöznek. Tehát a kűlcsin sokat fejlődött ugyan, de némelyek szinte rosszabb helyzetben vannak, mint az ötven évvel ezelőtti családok, mert munkalehetőség egyre kevesebb. Jó lenne tudni milyen lesz a falukép mondjuk ötven év múlva.


50 éve


Több, mint  ötven éve, hogy hivatalosan is megalakult a "Damjanich" Termelőszövetkezet.
Akkor még az iskola padjait koptattam néhány hónapig, de ősztől már én is a tsz. dolgozói közé tartoztam.
Hogy miért volt a mi szövetkezetünk neve Damjanich? - hát azért, mert a megyében a mi falunk adta be utoljára a derekát a belépésre, ahogyan Damjanich János is utoljára ment az akasztófára.
Volt humora a régieknek, mondhatnám akasztófa humora, mert jaj de keservesen egyeztek bele a gazdák, hogy közös tulajdonban kerüljenek a földek, az igavonó állatok, a gazdasági felszerelések.
1960 jan.6-án volt az alakuló közgyűlés, ahol megválasztották a tsz.elnököt, elsőnek falunk szülöttjét, egy eladdig jómódú gazdát a többi tisztségviselővel egyetemben. Főkönyvelő, főagronómus pályázat útján került. A középvezetők szintén a tagok soraiból lett választva.
Ha nehezen, döcögősen is megindult az a bizonyos szekér. Az első években szinte mindent kézi erővel végeztek a tagok: Kézzel fejték az állattenyésztési ágazatban bevitt teheneket, kézzel történt a növények kapálása, betakarítása. Talajmunkákra, szállításra volt tagok által bevitt lófogat és hitelben vásárolt néhány kabin nélküli zetor, hozzá munkagépek.
Keserves, nehéz munkával került be az első termés a közös górékba. A fizetés természetben történt munkaegységre. Nevetségesen kevés volt az egy munkaegységre felosztható összeg, ha jól emlékszem az első évben 15 Ft. munkaegységenként. Sok családnál csak az apa volt tag, de besegített a növénytermesztési munkákban a feleség, vagy családtag is, viszont a munkaegységet az apa nevére írták jóvá. Az első zárszámadás az irodában is ahol dolgoztam kézi erővel történt. Jaj, azok a 16-os lapok, még álmomban sem jöjjenek elő. Ide vezettük fel a tag nevét, ledolgozott óráinak számát és megszerzett munkaegységét. Az utóbbit osztottuk fel a juttatott terményekre: kukorica, buza. árpa, zab, cukor, szalma. Ezeknek a lapoknak keresztben-hosszában egyezni kellett. Ma is úgy adok össze hosszú oszlopokat fejben, hogy magam is csodálom. Gyakoroltuk rendesen a kézi összeadást, kivonást, szorzást, osztást.
Készpénzt előlegben kaptunk havonta, talán 300 Ft-ot személyenként.
A nehéz munkakörülmények, a pénztelenség indulatossá tették a tagokat. Közgyűlés idején kiabáltak s főleg a vezetőkre haragudtak, mivel azért ők lényegesen többet kerestek az egyszerű dolgozókhoz képest. No meg az irodistákra, mert azoknak milyen jó dolguk van: télen melegben, nyáron meg hűvösben dolgoznak. Az oly nagyon irigyelt munka úgy ment telente az első években, hogy egy nagy szobában dolgoztunk együtt mind, kivétel az elnök és a főkönyvelő. A szobát egy vaskályha melegítette. A kályha fűtése kukoricacsutkával történt. A hivatalsegéd és négy-öt ráérő tsz.tag rakosgatta a csutkát, közben nevetgéltek, beszélgettek és nekünk ebben a hangzavarban kellett dolgoznunk. Kiküldeni lehetetlen volt őket.
A bevitt földekre földjáradékot fizettünk évente egyszer. Mivel a tsz. számláján sohasem volt elég pénz ezekben az időkben, adott a bank annyit amennyit, fizettük, amíg a pénzből tartott.
A tagok meg lökdösődve, veszekedve próbáltak előrébb jutni az asztalhoz, és ebben a zajban kellett pénzel bánni.
Aztán év-évre telt.Új vezetők jöttek, új tervekkel, amire új hitelt vett fel a tsz. Az egyik ötlet bejött, a másik nem , többnyire nem. Azért ha lassan is, de fejlődött a tsz és vele párhuzamban a tagok élete is. Gépesítettek ahol lehetett, megkönnyítve a munkát az embereknek. Korszerű istállókat, utakat építettek,erőgépeket, tehergépkocsikat, kombájnokat, személygépkocsit vásároltak, az irodát is átalakították: a vezetők külön szobát kaptak, ahogyan a pénztár is, a beosztottak is csak négyen-öten dolgoztak egy helységben. Előbb számoló, majd számítógépeket vásároltak. A természetbeni juttatást felcserélte a havi készpénzes vagy fix, vagy teljesítményes fizetés. Új ágazatok alakutak, előbb a kertészet, majd mikor az becsődölt a tagok által gatyagyárnak csúfolt rongyfeldolgozó ágazat. Az állattenyésztési ágazat próbálkozott szarvasharma, juh,sertés,baromfi - ezen belól csirke, liba.pulyka tartással.
Most is, mint mindig voltak elégedetlenek, voltak kiemelt fizetések, de alapjában véve munka volt az egész falu számára. Együtt dolgozni még ha fárasztó és nehéz is könnyebb. Munka közben ment a móka, kacagás, néha morgás, sírás is persze, de hónap elején meg mindenki biztosan számíthatott a megkeresett több- kevesebb jövedelmére.
Ám ahogy teltek az évek-a felvett hitelek kamatos kamatai, a felelőtlen vezetők hibái, meg ki kell mondani őszintén a tagok széthúzása miatt, mert senki nem tartotta igazán a magáénak a tszt, ott csípte, ahol tudta. A háztáji mindig fontosabb volt, a nagyobb bevételt az hozta- tornyosultak a viharfelhők, amik oda vezettek, hogy az 1960-ban közel 500 tagot számláló - ebben benne voltak az idős nyugdíjasok is - tsz tagok száma egyre fogyott 2oo,100.30 főre csökkent le a dolgozó tagok száma. mígnem felszámolásra került a tsz. . Ez már a rendszerváltás után történt, és becsületére legyen mondva az akkori törvénynek felosztották a maradék vagyont figyelembe véve a tagként töltött évek számát és a keresetet.
Viszont ugyanakkor megszűnt a munkalehetőség, amely évekkel ezelőtt annyi családnak adott kenyeret.
Kimérték a bevitt földeket, azok műveléskor többe kerültek, mint amennyi hasznot hoztak azoknak, akik gépek híján mással műveltették meg. Eladták, vagy bérbe adták főleg az idősebbek,mivel a mai világban már egy lovacskával, vagy két tehénkével nem szánt, vet senki, mint hajdanán az ötvenes években, már csak azért sem, mert se lovacska, se tehénke nincsen, a gazdák is megöregedtek, vagy már nem is élnek. Az utódoknak meg ez már nem életcél.

2011. június 4., szombat

Falusi történetek




Falusi történetek




Rég meghalt emberek történeteit, mondásait őrzi a falu. Ezek apáról fiúra, szájról-szájra terjednek nemzedékeken át.

Néhány ismert történetet szeretnék megörökíteni. Neveket nem használok, bár ezek a történetek nevekhez kötődnek, de senki hozzátartozójának az emlékét nem akarom megsérteni.


Első történet

Az egyszeri péterszegi ember táviratot kapott, hogy másnap x órakor jelenjen meg a újfalusi vasútállomáson, mert címére 2db. bika érkezett. A táviratot a sógora írta alá. Hmm!- mondta az emberünk. Bika? Hát miért küld nekem két bikát a sógorom? Na mindegy, ehhez segítség kell, meg két jó kötél, amivel hazavezetjük a bikákat. Segítség mindig akad, bikakötél is volt éppen a háznál, hát szekérre ült a két falubéli és az állomásra hajtott. Érkezés után keresték az állomásfőnököt a távirattal, hogy hát itt lennének a bikákért. Mondta az állomásfőnök: Hogy miért? bikákért? - hát hiszen két liba érkezett erre a címre. Vakarták a fejüket mindhárman, mert hát a táviraton bika állt. A postáskisasszony elírta : liba helyett bikát írt.
Mit tehettek jót nevettek és a szekéren a bikakötelet a saroglyában dobva hazafuvarozták a két libát.

Második történet

Jó kiállású, karakán ember volt Pali bácsi. Az első világháborúban vitézségi érmet kapott. Falun a ragadványnevek úgy ragadnak az emberekre, mint a régi légyfogó papír. Mindjárt Vári Vitéz lett a neve a hétköznapi Szabó helyett. Szeretett mulatni, kocsmázni, adomázni. Kicsit gyors beszédű lévén a szavakat ismételte mindig. A mulatozás, kocsmázás elvitte a pár hold földjét, így nyári nagy viharok , égzengések, villámlások idején csak kiállt a kocsmaajtóba és úgy mondta: " hiába dörög az ég,az ég, az ég, az én búzámat nem veri el a jég,a jég, a jég.

Egy alkalommal fácánozott. Hurkot vetett a bokor alatt a fácánnak épp az újfalusi kövesút mentén. Sikerült a fogás. Éppen bogozta ki a fácánt a hurokból, amikor arra járt egy csendőr. Hát maga mit csinál itt bátyám?- kérdezte. Aztán kitől van erre engedélye magának? Hát bokor komámtól, bokor komámtól - mondta Pali bácsi. Igen, aszondja a csendőr, akkor csak fácánozzon nyugodtan. Akkoriban a csendőr parancsnokságon Bokor nevű volt a parancsnok.
Pali bácsi jót kuncogott magában, hiszen ő csak attól a bokortól kért engedélyt, ami alatt megvetette a húrkot.

Fiatal korában nagy szoknyabolond volt, de öregen is megnézte a szép menyecskéket.
Egyik alkalommal találkozott egy szemrevaló menyecskével az utcán. Mondta neki: Ismertem idesanyádat, szép asszony volt, szép asszony volt, de akármilyen híres dáma, híres dáma- egy szép napon mind lejárja, mind lejárja.

Harmadik történet.

Még a tsz. idők első éveiben történt ez az eset.

A növényápoló ágazatban kimérték tagonként a kapálni való kukoricát,cukorrépát és a kaszagép által levágott és kézi össze gyűjtésre váró lucernát, szénát. A betakarított takarmány harmada illette meg a tagot a munkájáért.

Annak idején némi erőszakkal kényszerítette be az akkori politika a szövetkezetekbe az addig egyéni parasztként dolgozó gazdákat. Nem is érezték soha igazán a magukénak a közöst, ott csíptek le belőle, ahol módjuk volt rá. A háztáji volt az elsődleges, mivel az ott nevelt állatok tartották el a családot és még értékesítettek is belőle.A szövetkezet alig fizetett valamit.

Történt, hogy lucerna gyűjtés ideje volt. A brigádvezető kiadta az ukászt, hogy rakják egyenlő boglyákba a lucernát és minden harmadik boglya a tagé, amit a tsz. hazaszállít számára.
A másik két boglya pediglen a telepre kerül. Hát milyen a fifikás ember? Úgy rakták a boglyákat, hogy a két elsőt jól fellazítva fele annyi takarmányból, a harmadikat - hiszen az lesz az övék- jól lenyomkodva minél több legyen. Igen ám, de a brigádvezető rá jött a turpisságra.
Megváltoztatta az előzőleg kiadott rendelkezést, minden harmadik boglya szállítandó a telepre!

Hú az anyját bátyám, mondta egyik tag a másiknak: a harmadik boglyát rakják a közösnek! Úgy kell a zsiványoknak! - mondta az emberünk. De bátyám, hát a magáéból viszik a harmadik boglyát! Ammán más! - vakarta a fejét nagy búsan ammán más!

Negyedik történet.

Még mindig az egyik legvidámabb barakból a tszcs-ből.

Gépműhely ágazat.

Itt dolgoztak a gépszerelők, a traktorosok besegítőként, ha rossz volt a masinájuk. Háát bizony a munkafegyelem eleinte elég laza volt. Sokan csak imitálták a munkát, volt aki szinte tisztább munkaruhában ment haza hétvégén, mint mikor hét elején ráadta otthon az asszony.

Meg-meg jelent a raktárban egy egy traktoros, ott ácsorgott, hallgatózott. No mi kell? - kérdezte a raktáros. Háát egy kis csavar, mondta zavartan az illető, mert hát igazából nem is kellett neki semmi, csak egy kicsit lazított.

Reggelente a kicsi rezsón készült a közös villásreggeli. Összedobta a társaság, ami a tarisznyába volt: Szalonnát, kolbászt, hagymát, tojást. Jenő is dolgozott köztük egy ideig szerelőként, aztán raktárosként. Mivel értett a sütéshez-főzéshez, őt bízták meg, hogy készítse el a reggelit.
Persze a reggeli előtt egy kis dugi pálinka is kijárt. Ettől aztán jókedve lett az egész társaságnak. Ment a viccelődés, egymás cikizése.

Közös névnapokat is rendeztek a műhelybe. Ebből aztán fegyelmik is származtak, mert hát volt aki már a reggeli köszöntés után bekapkodott eléggé. A műhelyfőnök kijelentette: névnapozni márpedig csak munkaidő végétől, délután négy órától lehet.
Hát bizony voltak akik nehezen várták a négy órát. Mondta is háromkor az egyik szerelő: Köszöntsük már, igyuk meg azt a kis pálinkát, nincs itt mire várni! - Hát aztán, hogy előbbre hozták e egy kicsit a köszöntési időt nem tudni, de az biztos, hogy volt aki mire hazamenésre került a sor, erősen bepityizált. Látva a szomszédját, aki egy kupica bekapása után már ment is haza és végezte otthon a második műszakot odakiáltott neki: Kedves komám - hát hiányzott ez nekünk? -Hát úgy látom neked nemigen felelte nevetve a szomszéd.

Családban történt
A műbőrkalap

A harmadik lányommal voltam terhes - már a nyolcadik hónapban, amikor férjhez ment a kolléganőm, akivel akkor együtt dolgoztam a bérelszámolásban.
Nagy pocakkal nem nagyon vágytam én már lagziba, de azt megígértem, hogy a vacsorára elmegyünk. Kiöltöztünk ünneplőbe a párom az új műbőrkalapját rakta fel. Jött velünk a két nagyobbik lányunk is. Vacsora előtt a férfiak természetesen pálinkáztak, ettől jött meg a lakodalmas kedvük. Én eléggé feszengtem a szűk helyen, kevéssel vacsora után súgtam az uramnak, mennék haza , nem bírok itt ülni. Láttam a szemén nincs elragadtatva a korai hazamenéstől, most kezdett bele melegedni a szórakozásba, imádta a társaságot.
No jó hát maradunk még egy órácskát, de akkor megyünk, mondtam én. Úgy is volt egy óra múlva szedelőzködtem, öltöztettem a lányokat. Nagy búsan Jenő is öltözött és jött velünk végig szótlanul a hazafelé vezető úton.
Mikor aztán haza érkeztünk és villanyt gyújtottunk erősen nézegetni kezdte a levetett kalapját.
Ez nem az én kalapom!- mondta. Elcseréltem, véletlenül a másét hoztam el. Mindegy az mondom- kalap-kalap. Nem addig az!- aszondja - én az új kalapom senki más kalapjáért nem adom. Vissza kell menjek! Te Jenő mondom én - én úgy látom a tiéd ez a kalap. Ez nem - jelentette ki határozottan.
Tudtam én, hogy nem a kalap miatt akar ő visszamenni, hanem nagyon vágyott vissza a lagzi forgatagába. Ez csak ürügy volt, mert az asszonyt nem illett volna magára hagyni ebben az állapotában, de a húzóerő nagyobb volt.
Hát visszament a kalap ürügyén és kivilágos virradtig maradt.

Másik történet, amikor ő volt a vőfély egy másik lakodalomban. Sokszor vállalta ezt a megtiszteltetést, el is látta a feladatát a megfelelő módon. Mert egy lakodalmat régen is le kellett vezényelni és ez a vőfély feladata volt. Bár szerette az italt, de ilyenkor hajnalig nagyon mértékkel kóstolgatta, hiszen neki figyelni kellett arra van e elég az asztalon, kínálgatni a vendégeket, csinálni a hangulatot. Reggel felé, mikor már csak az utolsó pár vendég és a közvetlen rokonok mulatoztak ő is elengedhette magát.
Abban az időben még rezesbanda kísérte az esküvőre az új párt és este a lányos háztól a fiú szülői házához is. Utána átváltott a zenekar hegedűre, klarinétra, bőgőre.
Hát nem kitalálta az én párom az egyik rokonnal, hogy őt kísérjék haza a zenészek rézbandával.
Én itt is korábban hazamentem, tudva, hogy a vőfinek az utolsó vendégig helyt kell állni. Javában aludtam volna - ha tudtam volna, mert hirtelen hangos zeneszó verte fel a csendet.
Ott húzatta a nótát a kapuban egy jó darabig. Na gondoltam befejezhetnék már, felöltöztem , kimentem. Na gyere be, mondtam neki, feküdj le. Nem addig a!- mondta Jenő. Engem Vince hazakísért, most meg már én kísérem őt haza. Hangos ricsajjal újra végig vonultak az utcán, mert kölcsön kenyér visszajár.
Mit lehetett erre csinálni, csak nevetni. Valamikor dél körül már elő is került vőfi uram.

Velem történt.


Kora tavasz volt akkor is. Az oltott, óriás virágú ibolya már kivirágzott a kertemben. Szedtem egy nagy csokorral reggel munkába indulás előtt. Jutott belőle az asztalomra, sőt még a titkárnő asztalára is. Egy jó kis kávét kaptam cserébe, azt iszogattam, amikor kijött a tsz elnök és fölé hajolva szagolgatni kezdte az ibolyát. Nagyon szép - mondta, kár, hogy nincs illata. Alulról szagolja - válaszoltam, úgy jobban érzik. Igen - mondta nevetve - azt szeretné ugye, hogy már alulról szagoljam az ibolyát! Körülöttünk mindenki hangosan nevetett. Én elvörösödve szabadkoztam, hogy hát nem úgy gondoltam, ahogy a szólás-mondás mondja, csak tanácsot akartam adni, ugyanis a nagy virágok lehajlottak a gyöngécske szárakon és tényleg úgy érzett jól az illata, hogyha alulról szagoltuk.

Más

Eléggé szókimondó lévén, valami munkával kapcsolatos dolgon vitáztam éppen a főkönyvelői irodában. Ott volt az elnök is, aki kimondta a szót, punktum- úgy kell csinálni a munkát, ahogyan ők kigondolták. Mérgesen mentem ki az ajtón. Az irodában nyitva volt az ablak és az ajtóval szemben a folyosó ajtó is. Ahogy húztam be magam után az ajtót , hirtelen bevágódott nagy robajjal mögöttem.
Na nézd , hát nem ránk csapta az ajtót - hallottam belülről az elnököt kiabálni.
Visszanyitottam és beszóltam: Nem én voltam, csak a húzat - bár szívem szerint magam is szívesen berántottam volna, ha mertem volna. Jól jött a húzat mindenesetre.


Emlékezetes történetek

A figyelmetlenség ára.

Mint azt már írtam egy előző történetben ragadványnevet , vagy csúfnevet falun szinte mindenki kapott valamiképpen. Ahogy Vári Pali bácsit is említettem. Még a családtagjait is Várinak hívta mindenki.
Egy alkalommal, amikor még a gép és bognár műhely a tsz. iroda udvarán volt és én akkor még pénztáros voltam, bejött hozzám a Pali bácsi fia valamilyen elvégzett munkának a díját kifizetni. Rég láttuk egymást, ő nem a faluban élt, valahol a Dunántúl, csak éppen akkor itthon tartózkodott .Kérdezett a bátyámról, akivel együtt jártak iskolába. Beszélgetés közben én kitöltöttem a pénztár bizonylatot Vári Pál névre és átadtam neki, miután fizetett. Ahogy kilépett az ajtón valahogy éreztem én, hogy valamit nem jól csináltam. Pár pillanat múlva újra benyitott. Belémnyilalt, hogy tényleg hülyeséget csináltam Azt mondja nekem: Légyszíves javítsd ki ezt a bizonylatot arra a névre, hogy Vári Vitéz V Szabó Pál - mert így csúfolták édesapámat. Azt hittem, hogy menten ott süllyedek el. Elnézést kértem, de gondolom nála az semmit nem javított az én figyelmetlenségemen.

Más.

Ezt a történetet utólag hallottam, mert akkor éppen nem tartózkodtam az irodában. Valami munkáltatói igazolást kért hitelfelvételhez az illető nő dolgozónk. Miután a kolléganőm kitöltötte annak rendje-módja szerint a nyomtatványt visszaült a helyére és a munkájába mélyedt. Közben valaki kiment az ajtón, ő azt hitte, hogy az, akinek a papirokat átadta. De nem , Ő még az ajtó mögötti fotelben ült, amikor a kolleganőm megszólalt: Na jól megöregedett ez a x néni is. A vele szemben ülő másik kolleganőm elhülve csak annyit tudott kinyögni: Kicsoda? x néni? - nem öregedett az. Azt mondja erre a közben írogató másik: Dehogyisnem, hát nem látod milyen ráncos az arca? Mikor ez elhangzott felállt szegény ügyfél és köszönés nélkül kiment az ajtón. Akkor nézett fel az én figyelmetlen kolleganőm és szája elé kapva a kezét elnémult.


Volt emberek

"Volt emberek, ha nincsenek is- vannak. Hatnak."

Ez az idézet jut eszembe, ha rájuk gondolok. Az út során, amit járok mennyien mentek már el mellettem. Egy kicsit maradtak, együtt dolgoztunk, sírtunk, nevettünk,bosszankodtunk, aztán eltűntek az életemből. Ha rájuk gondolok felfénylik a mosolyuk, egy-egy jellegzetes mozdulatuk, mondataik.

Rájuk emlékezve írom a falusi történeteket.

Drága emlékezetű férfi kollégám, akit csak Nagyinak hívtunk. Nem tudott nevetni. Ha valami vicceset meséltünk csak tátogott és kiment belőle az erő, csúszott össze, mint a colostok. Mi már nem is a viccen nevettünk, hanem rajta. Történt egyszer, hogy hajtott hazafele biciklivel a járdán és egy éles kanyarban elesett. Szegény csúnyán összetörte az orrát. Ment be a lakásba és panaszolta a feleségének, hogy ő meg hogy megjárta. És az órád- kérdezte az asszony az órád? Az órám! az órom!- felelte indulatosan, mutatva az orrára.
Másik alkalommal permetezte a szőlőjét, de valami miatt hátrafelé lépkedett a szőlősor között. Arról viszont elfeledkezett, hogy egy üres, még be nem temetett meszesgödör van a sor végén. A felesége éppen arra járt és látja ám, hogy permetez, aztán eltűnik. Belelépett a gödörbe, de olyan szerencsésen, hogy nem lett semmi baja. Másnap az irodába próbálta ezt nekünk elmesélni és hát milyen az ember - nevet azon aki elesik - hát nevettünk mi is. Persze a nevetés ragadós, ő meg csuklott megint össze, mint máskor, ha nevetni próbált.

A főnökeink jöttek-mentek, azalatt a több évtized alatt, míg az irodában dolgoztam. Volt közöttük ilyen is olyan is, szigorú is, meg megértő is. Van akire szívesen emlékszek vissza, van akire nem annyira. Talán legtovább az egyik főkönyvelőnk maradt, akit most Oszinak említek. Mert nekünk még az átkosban elnök elvtársnak, főkönyvelő elvtársnak, főagronómus elvtársnak kellett szólítanunk őket. Az öreg Oszi - mondtuk magunk között , pedig tőlem csak tizenhárom évvel volt idősebb. Mikor bejelentettem neki, hogy hamarosan gyesre megyek, mert várom a harmadik gyermekemet összecsapta a kezét. Hát ezt azért nem gondoltam volna, mondta, hogy pont maga megy el. Pedig még csak harminc éves voltam akkor, de ő már valószínű öregnek tartott a babavárásra. Nem volt egy vidám tipús, inkább olyan, mint a gyomorbajosok szoktak lenni. Néha, ha jobb kedve volt órákig elbeszélgetett velünk erről-arról. A sodrából nem volt könnyű kihozni, de egy-egy vita hevében ez is megesett.
Mennyi főnök volt még rajtuk kívül, akiket eddig említettem. Ágazat vezetők, brigádvezetők, párttitkár - természetesen - szegény nem ártott a légynek sem, személyzetis - ha elment a saját dolga után, mindíg az asztalon egy iraton hagyta a szemüvegét. Ó volt az önkéntes rendőrök parancsnoka, ezért megkapta ragadványnévnek a serif nevet.
Jöttek diplomások a családjukkal. Újonnan épített szolgálati lakás várta őket frissen kifestve. Épp csak be kellett nekik bútorozni. A feleségeknek hamarosan nyilt egy státusz az irodában. Maradtak ideig-óráig, aztán vagy felmondtak nekik, vagy ők döntöttek úgy, hogy jobb helyet keresnek. Megismertem, megkedveltem egy részüket, aztán elmentek. Egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, aztán az is elmaradt. Furcsa az élet. Tényleg olyan, mint a vonat. Felszállnak utasok, egy ideig maradnak, aztán leszállnak. Van akit szinte azonnal elfelejtünk, van akire évtizedek múlva is emlékezünk.

Néném

Igy emlegettem a családomban. Megyek nénémhez. Mondta néném. Sajnos nmár nem mehetek hozzá, nem beszélgethetek vele örömről,bánatról. Mindig...