2011. január 7., péntek

Temetés falun



Amikor a harang nem úgy kondul, mint máskor szokott a falusi ember felkapja a fejét.
Halott van. - jegyzi meg és figyelni kezd: kettős harangot húznak e vagy hármast?
Ha kettőst nő hunyt el, ha hármast férfi.
Majd kiballag az utcára és az első járő-kelőtől megkérdezi: Ki halt meg? Ha az egyik nem tudja, a másik már igen. Falun futótűzként terjed a hír bánatról, örömről.
A falu még mindig egy zárt közösség. Érdekli és együtt érez, ha tud segít, amikor látja, hogy a másik embernek bánata van.

A temetésen, főleg ha fiatal a halott, szinte mindenki részt vesz, aki nem beteg, vagy nem nagyon idős. Régen, mikor még háztól temettek,még nem volt ravatalozó, úgy mondták : elmegyek a végtisztességre, elkísérem utolsó útjára. Valóban így is volt, mert a halottaskocsi a háztól a templom elé vitte a halottat, ahol a gyász Isten tisztelet volt és utána a temetőbe kísérte a gyászkocsit a család és a falu népe.

Úgy ötven éve még hívogattak a temetésre rokonokat, szomszédokat, komákat. Csak az ment el, akit hívtak ugyan úgy, mint a lakodalmakba.
Ma már bárki részt vehet,csak a távolban lévő rokonság kap értesítést.
A templom ajtóra és a hirdetőre gyászjelentést tesz ki a család, így értesítve a falut a temetés időpontjáró.

A temetésre is harangszó hívogat, feketében öltözött nők, fehér ingben ünneplőbe öltözött férfiak indulnak a ravatalozó elé ki kocsival, ki kerékpárral, ki gyalogosan.
Sokan sírcsokorral érkeznek és a részvétüket azzal fejezi ki, hogy leteszik a csokrot a már koszorúkkal feldíszített ravatal elé. A sírcsokron fehér szalag van rajta a részvét nyilvánító neve. Manapság sokan művirág csokrokat, koszorúkat csináltatnak , pedig egy pár szál élő virág talán bensőségesebb lenne.

Van polgári temetés, egyre ritkábban és egyházi. A mi falunk csaknem teljesen református vallású. Így e vallás rituáléja szerint temeti a halottat a református lelkész.Először igét olvas fel a bibliából és prédikációt tart, majd elmondja a halott élettörténetét és név szerint búcsúztatja a hozzátartozóktól.Ima és ének következik és elkísérik a gyászolók a koporsót a sírig.
Még nem is olyan régen falubeliek ásták ki a sírt és engedték bele a koporsót, majd behantolták. Ma már mindezt a temetkezési cég emberei végzik.
A behantolás után felrakják a sírhantra körben a sírcsokrokat, álványra a koszorúkat egyházi énekszó mellett.
A temetés úgy fejeződik be, hogy a megbízott közbenjáró megköszöni a részvételt, a virágokat, a sírásók munkáját. A halottnak békés pihenést kíván a földben, lelkének örök üdvösséget a mennyekben.
Ezek után a legközelebbi hozzátartozóknak vigasztalódást kívánnak azok, akik nem lettek meghíva a temetést követő torra. A toron a család és a legközelebbi rokonság, barátok, szomszédok vesznek részt. A szomszéd, vagy komaasszonyok főzték vagy főzik ma is a pörköltet , de ma már sok helyen hidegtálakat kínálnak. Az ételt, italt elfogadja a meghívott rokonság a halott tiszteletére. Kicsit beszélgetnek és távoznak.
A temetést követő vasárnap a prédikáción még megemlékezik a Tiszteletes az elhunytról és részvétét nyilvánítja ki a családnak. Kéri a falubelieket vegyék körül szeretettel a családot gyászukban.
A falusi nők fekete ruhában gyászolnak kevés kivétellel még ma is. Házastársat, szülőt egy évig, testvért fél-egy évig. rokont hat hétig gyászolnak.
Az elhunyt síremlékét egy éven belül elkészíttetik, sokan erőn felül, a sírt gondozzák, látogatják.

Temető vagy sírkert / Őrangyal


Ahogy telnek az éveim sorakoznak a sírok a temetőben egyre csak sorakoznak. Öt éve, hogy ott nyugszik a párom, ott az utolsó jel róla, ha a lelke nem is, de ami maradt belőle ott van.
Ott vannak a szüleim, a férjem szülei, a nagyszüleim, sógorom és még sok rokon, kedves ismerős elmúlt életemből.
Lehet, hogy morbid vagyok, de én szeretek temetőkben járni. Bóklászni a sírok között, olvasgatni kik nyugszanak ott, visszagondolni az életükre, ha ismertem őket.
Kijárok naponta, kétnaponta gondozni a párom és a szüleim sírját. A virágok csak úgy virulnak, ha gondviselést kapnak. De nem csak a virágokért, megnyugszom, ha látom a síremléken a nevüket, a páromét, ami a saját kézírása - valami belőle megmaradt a köveken. Szépen növekszik a két szomorúfűz, amit a sírok mögé ültettem. Micsoda terebélyesek lesznek, amikor már én is alattuk pihenek. Amikor meghaltak a szüleim, már akkor mondogattam, he eljön az idő, engem oda temessenek melléjük - volt ott egy sírhely, mert régen kerítés vette körül a sírjukat és miután felszedtük, maradt hely. Ide temettük a páromat, így egymás mellett van a két sír.
Szeretettel figyelem anyósomék sírja körül őrt álló négy tuját, csak nőnek, nőnek, lassan az égig érnek.
Az új sírok szektora már nem fog meg annyira. Állnak a milliókat érő gránit síremlékek egymás mellett, mint a katonák egyenruhában. Számomra hivalkodóak. Megmutatni ott is, halál után is, hogy jómódú emberek voltak, akik ott fekszenek.
Vannak aztán sírok, amiket nem, vagy csak nagyon ritkán látogatnak. Elgazosodnak, elszomorító a látvány.
Persze mindenki másként fogja fel. Van aki azt mondja nincs értelme a temetői kultusznak, elég lenne akár egy fa jelnek. Vagy elszórni a hamvakat és gondolatban keresni fel őket. Szép-szép ez az elképzelés is, de ha már oda temettük a halottunkat gondját kell viselnünk a sírjuknak úgy hiszem. Régen, amikor még fa fejfákat raktak le jelnek azt mondták, addig emlékezzenek az elhunytra, amíg elkorhad a fejfa. Lehet, hogy nekik volt igazuk?



Őrangyal



Nekem biztosan van őrangyalom.Ezt bizonyítják a következő történetek. Szóval olyan harminc éves körül lehettem, még öt tagú volt a család, volt mosnivaló bőven,A szárítást a padláson kihúzott szárítóköteleken oldottam meg, ott nem volt útban senkinek a vizes ruha, akkor sem, ha napokig száradt. Szegény uram felépítette a két kezével a házat, meg vakolta, burkolta, de a végére már nagyon kifáradt. Így aztán apróbb dolgok a házépítéshez viszonyítva bizony elmaradtak.Úgymint stabil padlásfeljáró. Pótolta egy hosszú létra ami a spejzban volt, van felállítva.A létra nem volt kikötve s hogy-hogy nem, mikor már jó magasan jártam ,megcsúszott alattam.Szerencsére volt egy hokedli a falnál, az megállította a csuszásban, én meg valamiképpen a beépített polcok tetején landoltam a befőttes üvegek közzé. Még akkor is fogtam, szorítottam a műanyag lavórt a ruhákkal. Hogy kerültem én oda, ma sem értem. Mindössze két üveg esett le , a többit odább söpörtem, én meg remegő lábakkal ültem még ott egy kicsikét és aztán óvatosan lemásztam a félrecsúszott létrán, látva, hogy nem fog tovább csúszni.Senki nem volt akkor otthon , hogy segítsen rajtam, de az őrangyalom biztosan jelen volt.Mint akkor is, mikor egy kocsi majdnem elütött . Biciklivel voltam, az meg tolatni akart kifelé a beállóból és bizony nem nézett balra és nem látta, hogy jövök. Félre kaptam a kormányt és egy mély és szűk betonozott árok partján sikerült leugranom a kerékpárról, amikor meglátott.Ha nem is üt el, biztosan összetöröm magam, ha beleborulok az árokba.És ki volt a sofőr? Az a férfi, aki gyerekként kimentett engem a Berettyóból, amibe majdnem belefulladtam. Hát nem megsúgta neki az őrangyalom, hogy "Figyelj te, ne üsd el akit egyszer már megmentettél! "

És mennyi apró kis dolog! Egy-egy szerencsés elesés, amit törés nélkül megúsztam.Egyáltalán, hogy még itt vagyok, élek, aránylag egészségesen / ezt nem kiabálom el, mert nem tudni mit hoz a holnap/ de hogy valaki vigyáz rám az biztos.

Lagzi



Hol volt - hol nem volt, volt egy polgármester, jelen esetben a mienk, aki kitalálta, hogy az évenként megtartott szüreti felvonulást és mulatságot bolondítsuk meg egy hagyományos, régi lagzival. Pályázatot nyújtottak be ez ügyben, amit meg is nyertek. A gondolatot jónak tartották a civil szervezetek, van nekünk belőlük több is:
Van ugye a hagyományőrző tánccsoport és a nyugdíjas klub, vannak a nagycsaládosok, a polgárőrök, a baráti kör stb. Mindenki lelkesedett az ötletért és a maga frontján feladatot is vállalt.
A táncosok közül került ki a szép kis barna menyasszony meg a szép nagy szőke vőlegény.
A klub tagjai már pénteken egész nap sütötték a faluház két kemencéjében a kalácsot. Pogácsa, kalács, rétes és aprósütemény került az asztalra vendégvárónak.
Negyven tyúkot vásárolt a falusi baromfitartóktól az önkormányzat, meg csigát, zöldséget a lakodalmas levesnek. Mindenki megpucolva, felbontva hozta a tyúkokat. A levest az idősek otthona szakácsa főzte bizonyíthatom, hogy nagyon finomra. Besegítettünk a hozzávalók előkészítésében a nyugdíjas klub tagjai és a konyha dolgozói, meg néhány közhasznú dolgozó.
A marhapörköltet a polgárőrök főzték.A húst a helyi hentestől vették. A menyasszony és a koszorúslányok haját a falu egyik fodrásza készítette. A menyasszonyi csokor is egy helyi virágboltos munkája. A pedagógusok a faluház nagytermét díszítették, meg a tornatermet, ahol a mókás eskető a volt iskola igazgató volt.
A menyasszonyt a tájházból kérte ki a vőlegény, majd kis mulatozás, tánc után felsétáltak a sok-sok leső kereszttüzében az iskolai tornaterembe, utána meg visszasétáltak, itt-ott megálltak egy táncra. Mire a faluházhoz értek már kicsit alkonyodott, de még nem volt sötét. Azért kigyultak a vasvillák végére helyezett petrós csutkák - valamikor villany híjján ezzel világítottak, hogy láthassák a menyasszonyt, meg a lakodalmas menetet.
Rezesbanda szólt oda-vissza, falunk minden szegletében hallatszott a zene.
Olyan jó volt a hangulat, hogy csak na! Vacsoráig ment a mulatozás tánc, majd a vőfély - ebből volt kettő, sőt három: nagyvőfi, kisvőfi, meg a nagyvőfi fiacskája a mégkisebb vőfi - rigmus kíséretében feltálalta a vacsorát :tyúkhúslevest csigatésztával, aprólékkal, zöldséggel, marhapörköltet krumplival, savanyúsággal, a klubtagok által sütött aprósüteményt, a vásárolt réteseket, tortákat. A tyúkok szétdarabolva, pirosra sütve éjfélkor lettek feltálalva. Az új pár elé odakerült a hagyományos kakas és a tyúkja kissé pajzán felállásban,
Az esküvői torta meg a menyasszonytánc után lett felvágva és végig kínálva. Mert az is volt ám menyasszonytánc. Kétszáz Ft-ért már meg lehetett táncoltatni a menyecskeruhában öltözött egynapos asszonykát. Persze többet is lehetett a tálba dobni. Az utóbbi eseményt már csak hallomásból tudom, mert reggel kilenctől este tizenegyig úgy elfáradtam, hogy hazajöttem pihengélni.
Volt még aztán tombola is komoly ajándékokkal: Hajduszoboszló egyik hoteljében egy hosszú családi hétvége, kenyérsütő,.falióra és egyébb apróbb dísztárgyak.
Mindez a vendégek részére személyenként háromezer forintot kóstált. A viszhang szerint elégedettek voltak, ettek-ittak-mulattak, folyt a bor meg a sör -aminek nagyrészét már a saját kontójukra fizették Hencidától-Boncidáig.

ÚI: Hát így is lehet: Összefogva, jókedvűen. Persze az ellenzék az nem volt jelen, majd kivülről kritizál.

Emilke













Emilke egy tasziszlábú dohányzóasztal volt, amit az ugyancsak Emil nevű főnökömtől kaptam nászajándékban. Az esküvőnk előtti napokban hozta el a saját készítésű förmedvényt. Egy háromszögű farostlemez volt az asztal lapja, három kiálló vaslábon nyugodott, amiben később mindig megbotoltunk. Ezért a tasziszláb elnevezés. Két oldalt vaspálcák tartotta virágtartó díszelgett rajta és ami a leginkább borzadály volt egy gyalult kb. egy méteres kályhaarannyal befújt léc, amire egy neoncső volt szerelve. Kapcsoló nem került a műre, a neoncső mozgatásával lőn kék fényü világosság , vagy sötétség. Többnyire sötétség, mert valahogy nem érinkezhetett jól és csak többszöri próbálkozás után gyúlt ki a mennyei fény.

Az egészben az a borzasztó így negyvenhét év távlatából visszanézve, hogy akkor nagyon tetszett nekem . Ugyanis abban az időben a villanykörték legkisebbikét használtuk - tizenötöst- és a neonfény csodálatos világosságot adott esténként. Boldogan mutattam az omniózus ajándékot az én vőlegényemnek, aki ajkbiggyesztve mondta: Hát nem egy nagy szám. Persze azonnal megsértődtem, ami csak pár pillanatig tartott.
Majd elérkezett a lagzi napja: nov. harmadika. Esküvő után a lányosháznál volt az ebéd. Az ünnepi főasztalnál ültünk mi középen az új pár, jobbról az egyik násznagy, balról a másik. Szemben velünk a testvéreink, a legközelebbi rokonaink. Hogy-hogy került oda a szűk rokonság közé az én főnököm azt nem tudom máig sem - igaz, hogy a felesége keresztlánya volt a szüleimnek - de mindenesetre éppen szemben ülve velem mosolygott rám kitartóan. Látva ezt az én ifju férjem elborult arcal súgta: "Tudtam én, hogy baj lesz azzal a lámpával!"
Én kérdeztem, hogy milyen lámpával? - hát amit ajándékban hozott mondta, azt hiszed nem látom, hogy hogy mosolyog rád. Teljesen elképedtem. Ez az ember az apám lehetett volna kor szerint, ráadásul úgy nézett ki mint a harmincas évek filmjeiben látott szikár, csontos, bajszos emberek. Elkapott a sírás és azt súgtam vissza az én páromnak, ha nem kér azonnal bocsánatot a gyanúsításért én felállok és itt hagyom a násznépet. Ijedten szabadkozott, hogy hát ne haragudjak, nem úgy gondolta, de annyira nézett engem ez az ember. - Hát a menyasszonyt mindenki nézi a lakodalomban, hiszen ő a nap fénypontja nem igaz? . Közben már ment az asztali áldás, a zenészek húzták a vendégek nótáit. Én meg sírtam és mikor kérdezte a sógornőm mi a baj, hát a nótára fogtam, hogy azért sírok.
Később a lagzi forgatagában próbáltam elfelejteni ezt az affért, de még negyvenhét év távlatából is ilyen élesen az emlékezetemben van.
Azért, mert igaztalanul ért a vád, nekem a férjem volt az első és egyben az utolsó szerelmem. Ma már tudom, azért féltett annyira, mert ő is nagyon szeretett engem.
A dohányzóasztal bekerült a kisszoba sarkába, jól lehetett nála esténként olvasni.A párom mindig utálattal nézett rá, főleg ha megbotlott a taszisz lábában. Aztán egy kis idő elmúltával kiselejteztem, új bútor került a helyére.

Az én könyvtáram



Könyvet olvasni jó dolog. Jó könyvet még annál is jobb. Hiába a modern hírközlési eszközök: rádió, TV, internet, egyik sem tudja pótolni az olvasás örömét. Nem is értem én azokat az embereket, akik soha könyvet nem vesznek a kezükbe. Azt mondják: én nem szeretek olvasni. Honnét tudják, ha ki sem próbálják.
Belém már gyermekkorban belémivódott a könyv szeretete. Olvasott ember volt az apám, a bátyám. Mikor még nemismertem a betűket a bátyám már akkor felolvasott nekem. Emlékszem betegen feküdtem az ágyban, bekötött torokkal- nagyon fájt a mandulám. Azzal próbálta elvonni a fájdalomról a figyelmemet, hogy olvasott nekem. Először meséket, aztán meg Petőfi János Vitéz c. művét. Mikor oda ért az olvasásban, hogy Jancsi búcsúzott Iluskától keservesen sírni kezdtem.Hogy érinthette meg a gyermeki lelkemet a verssorok fájdalmas szépsége ?- nem tudom.
"Elváltak egymástól, mint ágtól a levél, mindkettőjük szíve lett puszta, hideg tél."
Ma már sajnos értem a szavak jelentését.
Aztán mikor már megtanultam olvasni, jöttek a mesék, ifjusági regények, aztán a szépirodalom.
Pinokkió történetét olvastam belefeledkezve. Anyukám váltig szólítgatott valami munka elvégzésére, de én bizony meg sem hallottam. Mérgében kikapta a szomszédtól kölcsönözött könyvet a kezemből és a tűzbe vágta. Ijjedten kaptam ki a szélén megpörkölődött könyvet és mondhatom ez a tette jobban fájt nekem, mintha megvert volna. Úgy tiszteltem és tisztelek ma is egy jó könyvet, magát az írott betűt, mintha élőlény lenne.

Kamaszlány voltam, amikor a bátyám, aki akkor már bányában dolgozott postán hazaküldött egy zsák könyvet. Olcsókönyvtár sorozat volt ez, amit ő hétről-hétre megvett- talán három forintos könyvek, de világirodalom remekei. Faltam őket egyre-másra. Így ismertem meg azóta is kedves könyveimet: Mórától az Aranykoporsót, Jókai Lőcsei fehér asszonyát, Mikszáth Fekete városát, Tolsztoj Feltámadás c. könyvét és hát Jane Eyrét, meg az Üvöltő szeleket .Kamasz lelkemet elvarázsolták ezek a könyvek és arra ösztönöztek keressek ezektől az íróktól és még másoktól könyveket még és még. Volt Jókai korszakom, meg Mikszáth, Krudi, aztán jöttek az orosz klasszikus, a franciák. Egy időben csak Vernét olvastam, aztán Zólát. Felnőtt fejjel egyre inkább érdekelt a parasztság története - ahonnan én is származom: olvastam egy lengyel regényt Parasztok címmel, aztán Csalogh Zsolt Parasztregényét, még mindezek előtt Móricz Zsigmond , Szabó Pál a falusi élet keserveiről szóló regényeit.Kodolányi: Juliánus barát és a Vas fiai c. regénye is lenyűgözően hatott rám. Aztán Vámos Miklós: Apák könyve. Á!!! felsorolni lehetetlen mennyi jó könyv került életem során a kezembe. Szabó Magdát, Kafka Margitot kedves női íróimat ki ne felejtsem a sorból.
Szeretem Müller Péter, Kornis Mihály bölcs írásait no és nem utolsósorban a verseket Adytól, József Attilától,Petőfitől, Aranytól, Radnótitól stb.stb.stb.
Bocsánat ha kicsit elragadtattam magam, de nem tudja az aki nem olvas milyen örömöket von meg magától.
És ezeknek a számomra kedves könyveknek nem kell feltétlenül a könyvespolcunkon ékeskednie. Igen drágák lettek a könyvek sajnos. De vannak könyvtárak ki lehet kölcsönözni, elolvasás után visszavinni, de valahol a lelkünk mélyén mind ott sorakoznak az emlékezés polcain egytől-egyig ha megérintettek bennünket.

Az a kertaljai kis ház







Az a kis ház, ami ott áll még most is gyermekkorom Porostóján befogadó volt számomra, annak ellenére, hogy lakói egy bizonyos idő után elhagyták és beljebb költöztek a faluba. Ezt nem csodálom, hiszen messze volt az artézi kút, a bolt, az iskola, hogyha körben próbálták megközelíteni úttalan utakon. Ezért, mivel a szüleim jó viszonyt alakítottak ki a ház lakóival a mi telkünkön jártak kútra, boltba, iskolába.
Én meg a cserfes kamasz mentem játszani az éppen ott lakók gyerekeivel.
Lila néniék előtt Lakatos Sanyi bácsiék laktak ott szintén négy gyerekkel. A ház előtt elterülő gyermekszemnek hatalmas füves terület a Porostó nagy játékokra adott alkalmat. Nyáron bigéztünk, labdáztunk, télen szánkóztunk, korcsolyáztunk.
Rossz idő esetén bent játszottunk a kis házban, biztosan lomoltunk, de a szülők nem bánták. Ők is aranyos, jó emberek voltak. Sanyi bácsi olyan minden mindegy, mosolygós tipus. Emlékszem ahogy hangosan bíztatta magát: " Na Sándor induljál a kútra!"- fogta a két kannát és ballagott négy kapun át nagy nyugalommal a templom melletti kerekes artézi kútra,apuékkal mindig váltva pár szót. Erzsike néni kicsit tarti volt. Bár ő is a mi falunk szülötte, mégis próbált úgy beszélni, mint a városiak. Ezen mi gyerekek a háta mögött jókat kuncogtunk. Azt mondtuk urazik a néni. Nagy esőzések idején megszaladt a víz a kanálisokban és a Porostó közepén. Ekkor mondta azt Erzsike néni: " Oly nagy a véz a kert alatt, bele lehet fulni." - mi kis gonoszak mennyit nevettünk ezen, utánoztuk sokáig.
Egyszer aztán ők is elköltöztek a főútcára az Erzsike néni szüleihez, onnan meg idővel Pest környékére, talán Kispestre. Mégiscsak városi öreghölgy lett Erzsike néniből, mindigis városra vágyott.Még itt laktak a faluban, amikor a 11 év körüli lányuk belenyúlt a rádióba és halálos áramütést szenvedett. Nagy tragédia volt ez a család, a rokonok és az ismerősök számára.Sanyi bácsi talán sohasem tudta kiheverni. Öreg korára zavart lett, olykor elkóborolt. A halál is ott érte a pestkörnyéki temetőben. Lehet, hogy a kislánya sírját kereste, aki itt nyugszik a falunkban. Öreg fát átültetni bizony ritkán jár sikerrel.

A kisházba új tulajdonosok kerültek, egy akkor még fiatal házaspár. Velük is nagyon jó barátságba kerültem, ami a mai napig tart. Azt a kis egyszerű házat az új menyecske úgy kiszépítette kívűl-belül, hogy csak bámultuk. Mikor megszületett a kisfiúk mennyit jártam én oda dajkálni, meg beszélgetni. Nagyon ügyes gazdasszony volt Erzsike, sütött-főzött akkor még különleges dolgokat és engem mindig megkínált. Egy alkalommal azt kérdezte: "Na milyen rántott hús ez? állapítsd meg." Kóstolgattam, talán hal ez, vagy mi lehet morfondíroztam. Hát kiderült, hogy gyenge tök rántva. Tőle kaptam elolvasásra sok szép, romantikus könyvet, ő tanított keresztszemest hímezni. Tele volt a kis ház szebbnél-szebb kézimunkákkal. Mielőtt férjhez mentem ők is elköltöztek a főutcára. Segített nekem az első lakásunk festésében, csíkot húzni, hengerelni tanított. Még talán terhes sem voltam amikor odaígérte viccből a majd születendő lányunkat a párom. Onnét kezdve úgy hívták egymást, hogy nászuram, nászasszony. Lányunk ugyan született három is, de másik párt választottak, ahogyan az ő fiúk is. Sajnos őt is eltemették a szülők fiatalon.
Pendzsu, ahogy a férje után mi is becézzük a nyugdíjas klub vezetője. Írtam én Müller Péter Derűs szív c. írásáról. Hát ő is egy ilyen derűs szívű ember, tul tud lépni minden nehézségen, fájdalmon, annak ellenére, hogy a sors őt sem kímélte meg ezektől.
A kisházban új lakók költöztek megint. Az itt született lányok közül a kisebbik már nem az én, hanem a lányom barátnője lett.
Aztán ők is elköltöztek, ahogyan a többiek. A telket megvették a felette lévő telekkel együtt, szép új porta került rá felül, a kis ház helyén meg gazdasági udvar van, birkák legelésznek rajta.

Darázsfészek





Milyen érdekes a mi magyar nyelvünk. Egy kifejezésnek mennyi jelentése lehet. Jelen esetben a darázsfészeknek. Hát ugyebár a darázsfészek lehet a mérges rovarok fészke, a nyúlni szót hozzá adva egy kellemetlen helyzet úgyis ha belenyúlunk, úgy is ha képletesen szólva nyúlunk bele.
/na én itt most lehet, hogy az utóbbit művelem majd./ Aztán meg lehet az egy nagyon finom sütemény neve is. Ez a sütemény Kádár János bá' kedvence volt. Hogy honnét tudhatom én ezt , mindjárt elmesélem.

Volt nekem hajdanán a nyolcvanas években egy kolléganőm, akinek az anyukája János bá' szakácsa volt a hencidai erdészházban. Tőle tudom. hogy mikor kedve szottyant az öregnek Biharba leruccani ebben a vadászházban szállt meg és itt is étkezett vendégekkel, vagy azok nélkül, csak úgy szólóban. Ilyenkor megfőzette a kedvenc ételeit: a krumplilevest- mert hát " Kedves elvtársak a krumplileves az krumplileves."- idézve őt magát, meg aztán megsüttette a darázsfészket is. De azt aztán úgy kellett elkészíteni,hogy olyan könnyű,meg olyan édes,vaniliás,ropogós legyen, hogy éppen csak meg ne szólaljon. Hú de kíváncsiak voltunk mi erre a süteményre. Egyszer aztán kaptunk belőle, hogy Kádár hagyta meg, vagy külön nekünk sült azt nem tudom, de tényleg nagyon finom volt. Mindjárt el is kérük a receptet és több-kevesebb sikerrel el is készítettük. Ez a mai szerintem elég jól sikerült, még hazánk akkori feje is megnyalná a tíz újját azt hiszem. Na nem akartam dicsekedni, de így hozta a szó vagy inkább az írás.
A vadászházra is igen kíváncsiak voltunk, megfőztük Marikát vigyen el egyszer bennünket.
El jött a nagy alkalom, nem volt egy szál vendég sem a vadászházban, hát bepattantunk a tsz. személyautójába öten és átkocsikáztunk a hencidai határba.
Egy szép tornácos házat találtunk, rendezett kertel, sok virággal. Bent koloniál bútorral ízlésesen berendezett nappalit láttunk, óriási ebédlőt nagy asztallal, sok székkel. A falakat az elejtett állatok agancsai, bőre díszítették. Bevallom egy kicsit meg voltunk illetődve. Bármennyire tagadnám az átlag magyar aki nem látott a kártyák mögé igenis tisztelte és szerette Kádárt.
Aztán mikor jött a rendszer váltás és kiderültek a disznóságok csak néztünk nagyot. Hát lehet ez?- ezt kérdeztük, ez a kormányfő, aki úgy látszott szereti az egyszerű embereket, hiszen belőlük valónak vallotta magát ilyen képmutató volt? Vagy bábuként mozgatták láthatatlan erők a háttérből? Persze az sem szól a mentségére. Én láttam az utolsó felszólalását később a tv-ben és bár akkor már nem volt önmaga, inkább egy szánalmas,beteg ember, azt szűrtem le, hogy iszonyatos félelem van benne a jövőt illetően. Ám a sors mindent elrendezett, meghalt mielőtt felelősségre vonhatták volna.
Utána jött a demokrácia, a szólásszabadság, beszélhetünk kedvünkre, de ha az életünkel nem is játszhatnak a sorsunkat most is ott fent döntik el.



A legvidámabb barakk idején

Brigádmozgalom anno.


A nyolcvanas évek elején még javában virágzott a szocialista brigád mozgalom szövetkezetünkben. Volt műbőrkötéses brigádnapló minden ágazatnak, ahova be kellett vezetni, képekkel illusztrálni mikor és mennyi időt töltöttünk együtt. Jó lenne ezeket a brigádnaplókat újra lapozgatni, lehetne nagyokat röhögni. Mert hát bizony némelyik napló írnok nem volt a szépírás és a fogalmazás nagymestere. Füllenteni viszont kénytelen volt annak érdekében, hogy az ő brigádja túlszárnyalja a kötelező együtt töltött óraszámot- úgymint: társadalmi munka, közös kirándulás, színházlátogatás tekintetében.

A kultúra jegyében színházlátogatásra is jártunk. Egy része a társaságnak imádta a színházi előadásokat, de a másik része? - hát... Amikor Csehov: Három nővér c. művét néztük meg némelyek horkolva aludtak a bársonyszékekben. Becsületünkre legyen mondva nekünk nőknek, ezek azért férfiak voltak, akik egy kis házi pálinkával indították az estét. Igyekeztünk őket felrázogatni, nem nagy sikerrel.

Viszont a közös kirándulásokon mindenki jól érezte magát. 1980-ban felfutóban volt a tsz, a beruházásokra felvett hosszú lejáratú hiteleket egy ideig még fizetni sem kellett, így még egy kiránduló buszra is futotta. Hétvégeken mindig más és más brigád, vagy kettő összefogva kereste fel az ország szép helyeit. Oda-vissza úton ment a móka, kacagás, nótázás, a célállomáson meg csak bámult a csapat mennyi gyönyörűség van a mi országunkban. S mindez egy fillérbe sem került nekünk utazóknak. Természetbeni juttatásként fogtuk fel, nem gondolva azzal, hogy a későbbi csődhöz a brigádmozgalom, mint olyan szintén hozzájárult. Hiszen a legvidámabb barakk idejét éltük nem igaz?

Ilka









Gyermekkorom játszópajtásáról lesz szó az alábbiakban. Az Ilka becenevet az anyja adta neki, emlékezve egy hajdani Ilka nevű színésznőre. Bunda meg úgy lett, hogy apja szűcs mestersége folytán és megkülönböztetve őket a sok-sok Szabótól a falutól ezt a ragadványnevet kapták. Mert ragadványnév volt bőven, csaknem mindenkinek a faluban. Azt mondtuk: Úgy csúfolják. Legtöbbször nem is volt ez csúfnév valójában, hanem útalt az illető mesterségére, valamelyik őse nevére, vagy éppen egy vele történt eseményre. Volt aki haragudott ezért a ragadványnévért, volt aki beletörődéssel elfogadta.Így voltak ezzel Ilonkáék is.
Ma is emlékszem a Malomvég legutolsó portáján álló házukra. Egyszerű, hosszú parasztház volt ez:felsőház,konyha,alsóház. Az alsóház volt a lakószoba,télen itt is főztek, sőt itt volt a műhely is, ahol készültek a díszes báránybőr bekecsek, mellények, kesztyűk. Sokat jártam hozzájuk játszani. Ahogy beléptem télen a jéghideg konyhán át az alsóházba megcsapott a kikészített bőr átható szaga. Őket biztosan nem zavarta, megszokták. Ott ült Lajos bácsi a háromlábú kisszéken, kezébe az éppen soron lévő ködmönnel. Nekem mindjárt a Kincskereső Kisködmön c. Móra regényt juttatta eszembe. A felesége Margit néni a tűzhely mellé húzódva melengette kesztyűben burkolt jobbkezét. Csodálkozva néztem, hiszen az én anyám még kint téli hidegben sem viselt kesztyüt. Valami reumás betegsége lehetett Margit néninek, örökké fázott és fájt a keze. Még a főzés is nehezére esett. Ilonka báttya Jenő fiú létére hamar megtanult főzni, még palacsintát is sütött. Tavaszi,vagy nyári napokon csak füttyentett a házuk előtti Porostón szabadon legelésző tehénkéjüknek, az meg, mert annyira kezes volt hozzá ballagott, Jenő azon helyen kifejt annyi tejet amennyire szüksége volt és már kavarta,sütötte a palacsintát nekem vendég gyereknek is.
Amúgy kedves, jóravaló emberek voltak mindnyájan, bár a szülők sokat vitáztak egymással. Mi meg a díványra húzódva babáztunk. Sok-sok babaruha készült ott maradék selyemből, gyolcsból, sőt birkabőrből is a babák számára.
Amikor eljött a jó idő kint játszottunk a fészerben. Ilonka nagy ötletgazda volt, szerepet tanultunk be, vendégeket hívtunk az előadásra. Margit néni ennek sem volt elrontója a díszlethez függönyöket, anyagokat kaptunk tőle.
Közben év jött évre : Ilka szép fiatal lánnyá serdült. Megakadhatott a fiúk szeme rajta. Mi még a kis fejletlen bakfisok felnéztünk rá.
Már gyors és gépíróban jártunk mikor a mindig vidám, nevetős Ilka egyszer kitalálta menjünk el jósnőhöz. Én ugyancsak húzódoztam, nem hittem az efféle hókuszpókuszokban, de Ilka csak erősködött és kötélnek álltam. Félve kopogtunk be egy öreg satrafához, aki tenyérből jósolt. Nekem semmi lényegeset nem ígért, Ilkának a hosszú göndör hajú, fekete szemű ragyogó szépségnek hamarosan gyűrűt, esküvőt.sok gyermeket. Fúldokva kacagott, ahogy mindezt elő adta.
Hát nem jött be a jóslat. Évekig egyedül élt, elkerült Debrecenben amikor az iskoláit befejezte. Szülei öreg fejjel különváltak. Előbb az anyját vette magához, majd miután Margit néni meghalt az apját is a szárnyai alá vette és holtáig gondozta, pedig egyik szülő sem volt könnyű eset. Nehéz évek voltak ezek a számára és mégis jókedvű, vidám maradt. Nekem már nagy gyermekeim voltak, amikor hallottam, hogy van egy élettársa. Örültem neki, hogy már nincs egyedül.
Az örömben üröm vegyült, mikor jött a hír, hogy gyógyíthatatlan betegséggel küzd.Mikor már a kezelések és a betegség teljesen legyengítette, még akkor is vidáman mondta a rokonoknak. " Ne sirassatok engem, megyek előre,készítem számotokra a jó helyet." Sok éve már, hogy elment, de mindenkor jó szívvel gondolok rá . Csak remélni tudom megtalálta a jó helyet a maga és az utána menők számára.
















A Török lányok




Nem is voltak igazándiból Törökök, hanem láss csudát, ők is Szabók voltak.
Valamelyik felmenőjük volt Török nevezetű s róla ragasztotta rájuk a falu a "csúfnevet"
Úgy néztek ki, akár a harmincas évek fílmjeiben látott vénkisasszonyok.
Piroska, Margit és Teréz. Margit néni valami hírdetésre válaszolva már nem éppen fiatalon férjhezment Győrbe, született egy kislánya, aki gyermekkorában itt nevelődött a keresztmamánál, mivel az anyja műszakozott.Minden szeretetüket erre a kislányra szórták. Piroska néninek is volt fiatal korába vőlegénye, de az esküvő előtt hírtelen meghalt. Szegény Terézhez meg nemigen szólt férfiember. Talán azért volt ez így, mert kilógtak a sorból: már nem tartották magukat parasztnak, hiszen iparos volt a legidősebb,a felsőbb körök meg nem fogadták be őket, mert nem voltak jómódúak.
Szegény Piroskanénit apám csak úgy emlegette Török Pirka. Valami távoli rokonság fűzött minket egymáshoz s mikor az apjuk meghalt a legidősebb vette kezében a kihaló gazdaság írányítását. Volt pár hold földjük, míg a tsz. be nem kebelezte, hát jött Piroska néni apámhoz: " Hallod Imrém, szánts ki a lovaiddal, boronáld, húzasd meg - mikor milyen munka volt soron, majd varrok egy kabátkát napszám fejében. Apám csak morgott, de azért elvégezte a kért munkát.
Mert varró volt Piroska néni. Okleveles varró. Csinosabb ruhát nemigen varrt a faluban nála senki. Főleg, ha az illető is jó alakú volt. Csecses,faros, ahogy azt faluhelyen mondták.Ő varrt a falu első asszonyainak: Tanítónőknek,Pap feleségnek, jegyzőnének, módosabb gazdák lányainak. Rokonság fejében anyámnak, a nővéremnek, sőt még nekem is. Igaz, hogy háromszor is el kellett menni hozzájuk próbálni, ha nem volt jó felfejtette Teréz nénivel az egész ruhát, de amit kiadott a kezéből az szép munka volt.Történt egyszer, hogy az én keresztanyámnak varrt ruhát, aki hát hogy mondjam, sovány, elől-hátul lapos alkatú volt. Próbálták a ruhát egyszer, kétszer, háromszor, de csak nem akart jól állni rajta. Mondta Piroska néninek: Úgy varrd meg, hogy rajtam is úgy álljon, mint Rózsin - ő a nővérem volt- Hát- mondta Piroska néni, ha rajtad is lenne itt-ott kicsivel több a ruha is csinosabb lenne.
Sokat jártak hozzánk, főleg akkor, amikor még sok kisgyerek volt a házunknál.Mivel nekik nem volt, a rokonok gyermekeit kedvelték. Egy alkalommal Teréz tanyázott nálunk, anyu meg kiment egy pillanatra. A szobában csak a három éves bátyám tartózkodott. A tűzhelyen sült a hurka, sercegett. Megszólalt a gyermek bátyám: Te Tölök, kavard meg azt a hulkát. Mindenki Töröknek hívta őket a hátuk mögött. Sokkal később az időben meg is járta az anyjukkal az egyik kollégám.aki nem a falunk szülöttje volt, felnőtt fejjel került ide beházasodva. Valami földügyben járt a mama a tsz-nél és sehogyan sem értette miért van úgy a dolog, ahogy. A kolléga meg győzködte? így Török néni, értse meg kedves Török néni. Az meg, mert hirtelen mérgű volt csúnyán káromkodva mondta: Török néni magának a ...én Szabó Sándorné vagyok.

Téli estéken jártunk hozzájuk tanyázni. Apu jól el tudott beszélgetni Piroska nénivel, értelmes, olvasott nő volt. Mennyi könyv volt a vitrinükben.! Ott láttam először piros bőrkötéses, aranybetűs Jókai sorozatot. Kölcsön is kértem őket és egyre-másra elolvastam a híres Jókai regényeket. A finom,vékony lapokat még forgatni is öröm volt. Aztán a házuk. Más volt a berendezés, mint amilyen házaknál én jártam. Régi míves bútorok voltak a nagy házban -ez vidéken a tiszta szoba- porcelán figurák. Hogy szerettem gyermekként köztük nézelődni.
Később,már a tsz.időkben építkezésben fogtak, új házat építtettek, sátortetőst,három szobásat,amilyet akkoriban mindenki falun. Nem mérhették fel előre a kiadásokat, mert hamar elfogyott a pénzük, a ház évekig félig készülten állt. Egy szobát, meg a konyhát tették rendben, a többi helyiség pucér falakkal maradt. Nem is lakták ezt az új épűletet, csak aludni jártak be,kint volt a varróműhely egy mellék épületben. Ott szorongtak a kicsi kis helységben, itt fogadták az ügyfeleket, itt főztek, télen-nyáron itt éltek reggeltől-estig. A félkész,vakolatlan ház meg kezdett tönkremenni. Valami statikai hibát is elkövetett a mester, aki építette vályogból, mert mély hasadások keletkeztek a falakon. Szegények féltek, hogy egyszer rájuk omlik. Már egészen öreg volt Piroska néni, amikor a keresztlánya tanácsára rendben hozatta, bepucoltatta a házat.Nagy kert tartozott a házhoz, a vége lenyúlt a Sigére. El lehetett látni az Ócska Berettyót szegélyező fasorokig. Gyönyörű volt a panoráma, ha kitekintettünk a lefelé néző konyhaablakon.
Először Margit néni halt meg hirtelen Győrben, majd Teréz is követte,rövíd, súlyos betegség után. Piroska néni nyolcvan év fölötti kort ért meg, betegségéig varrt, majd mikor beteg lett elvitte a keresztlánya, ott is halt meg nála. Halála előtt félrebeszélt,itthon járt a kis falujában. Haza is hozták holtan a messzi városból, egy nagyon hideg, téli napon temettük el Teréz testvére mellé. Nyugodjanak békében.A ház eladásra került, majd le is bontották. Már csak az emlékezet őrzi a házat és lakóit.

A raszta








Az én raszta fejű húsz éves unokám reggeltől-estig dolgozik nyári szünetben az apja kisvállalkozásában. Ötig tartana egyébként a munka, de mindig van tennivaló öt után is, ide menni, oda vinni kész terméket.
Az este hazafelé jövet kérte az apját tenné ki a falu végén, mert már két napja nem volt a mamánál, mármint nálam.
Hozzám igyekezett, mikor látta, hogy az idős falubelije szuszogva szedi a szíivát a fa alól. Ráköszönt vidáman: /mindig vidám/ Csókolom J. bá- segíthetek? - és már kapkodta is a lehullott gyümölcsöt.
Az meg csak nézett és nem hitt a szemének, hogy ebben a kinézetre deviáns fiatalban mennyi figyelmesség, vidámság, szeretet lakik.
Régi bölcs mondás: Ne ítélj a külsőből.
Bródi ezt így írta meg:

"Akármilyen ruhát felvehetsz

De tiszta szívvel piszkos nem lehetsz, igen
Hajad lehet hosszú
És ha kopasz, az se baj
Az ész a fontos, az ész a fontos, az ész a fontos
Nem a haj"

Lila néni





Ma nőiszeszélyt sütöttem, amiről mindig Lila néni jut eszembe. Hogy valójában Lilla volt e, vagy Euália a személyigazolványa szerint,már soha nem tudom meg, a faluban mindenki Lila néninek hívta. A szülőházam melletti telek végében volt a régi tipusú parasztházuk:szoba, középen konyha, alul a kamra. A ház a Porostóra nézett. Ebben az egyetlen szobában nevelődött négy gyerek: három fiú és egy lány. Tizenéves kiskamaszként sokat jártam ide annak ellenére, hogy a veteményes kerten át és a kanális mentén, téli csúszós időben a drótkerítésben kapaszkodva tudtam őket megközelíteni, mert a mi kanális hidunkat apukám télire felszedte, nehogy elvigye a víz. Sokat játszottam főleg a fiúkkal, a legidősebb velemkorú volt, de Lila néni, sőt az aranyszívű Balázs bácsi is leült közénk kártyázni, dominózni.
Náluk tanultam meg a kártyajátékokat: a hetest, a hatvanhatost, a máriást. Sajnos a három fiúból kettő még a szülők életében meghalt: egyik autóbalesetben, a másik szívrohamban. Amikor a szülők is utánuk mentek a temetőbe végleg , pár éven belül meghalt a harmadik fiú is rákban.
Szóval a nőiszeszély. Már alkonyodott azon a napon, mikor Lilanéni ecsetelte milyen finom sütemény ez. Süssön! Süssön !- kiabáltuk kórusban, s mivel a gyermekeinek ellentmondani soha nem tudom nyomban hozzá fogott a tészta elkészítéséhez. Ez egy élesztős kavart tészta , kelnie kell, az is idő, meg a kemencét is be kellett fűteni, nem volt akkor még villanysütő, gázsütő, talán még berakott tűzhelyen főztek akkoriban. Elég az hozzá, hogy jócskán bele mentünk az estébe, amikor kisült ez az addigra számomra nagyon megkívánt sütemény. / a rózsaszinre sűlt tésztát kivette a kemencéből , vastagon megkente baracklekvárral és cukorral, őrölt dióval keményre vert tojáshabot símított a tetejére, kicsit még visszarakta szárítani. / Ahogy készre sűlt azon melegen felvágta és már kínálta is nekünk. Ettük-faltuk nem egyet, nem kettőt, megettem én tán öt db-ot is.
Csomagolt anyuéknak és én a sötétben hazatapogatóztam a kerítés mentén. Lefekvés után aztán olyan rosszul lettem a melegen elfogyasztott édessüteménytől, hogy az ellenségemnek sem kívánom. Nem is sütöttem meg ezt a tésztát sokáig asszonyfejjel, azt gondolva én ezt nem szeretem. Most meg öreg fejjel a régi ízeket keresve ha ritkán is rákerül a sor.Mint a mai napon is. Mindenesetre megvárom, hogy kihüljön, addig meg sem kóstolom.
Lila nénit meg porában is áldja az Isten nem akart ő nekem rosszat, én voltam mohó.

Komatál




"Komatálat hoztam./ Meg is aranyoztam./ Szív küldi komának./ Koma küldi komának./



A komatál letűnt korok jelképe. Valamikor falun a frissen háznál szült testvérnek, rokonnak, szomszédnak, jó barátnénak ebédet vittek napokon át beosztva, hogy pihenhessen és csak a babának szentelje minden idejét. Meg azért is, hogy tápláló, erős ételeket egyen, amitől hamarosan lábra kapva tovább tudja végezni a falusi asszonyok nagyon is nehéz, megterhelő munkáját.
Ez a hagyomány élt még akkor is, amikor nekem születtek a lányaim. A megbeszélés viszont elmaradt, hogy ki mikor következzen a gyermekágyas meglátogatásában.
Ezért aztán nagyon igyekezett időben elkészülni az illető, hogy ő lehessen az első. Volt olyan, hogy már délelőtt tíz órakor megjelent az ebéddel, éppen hogy kész volt a kismama a reggeli tennivalókkal és akkor fejezte be a reggelizést. A hozott ebédből viszont enni kellett mindenkép a vendég szeme láttára.
Aztán előfordult, hogy tizenegykor jött a következő és délben a harmadik. Nem volt mese, mindent illet megkóstolni.
Az étkek a következők voltak: tyúkhúsleves csigatésztával, főtt hússal, rántott hús, vagy csirkepaprikás nokedlivel, sütemény desszertnek, vagy madártej. A párom nagy örömére egész héten húslevest ettünk, mert jutott az adagból a családnak is. Én a madártejnek jobban örültem.
Ilyen komatálakban, mint a képen lévő rózsás hozták az ételt, hármat egymásba rakva. Volt hozzá porcelán tartó és fedél is, sajnos ez az egy darab maradt meg, ez még anyai örökség, legalább száz éves. Akinek nem volt ilyen az fedeles tálban, bekötve szép hímzett szalvétába hozta az ételt, később meg már az akkor kapható zománcos ételhordókban.
Aztán ahogy teltek az évek ebéd helyett uzsonnát vittek. Ez már "csak" rántott hús vagy csirkepaprikás volt süteménnyel. Később ez is elmaradt. A látogatók babaholmit vittek, a kismamának édességet. Kapott a baba annyi rugdalózót, hogy még, de mindenki a legkisebb méretet vitte, így hamarosan kinőtte.
Manapság is tart a látogatás, egyre inkább virág, édesség és valami babajáték vagy babakozmetikum az ajándék.
A komatálakat meg díszként őrizzük, néha egy kis száraz tészta tárolódik benne, legalábbis az enyémben.

Aratás idején



Péter-Pálkor megszakadt a búza töve, elérkezett az aratás ideje.
Az időjárás az ilyenkor évszázadok óta megszokott forró, nyári meleg. Ma már légkondis kombájnban ülnek az aratók, bezárják az ablakokat és csak kívül kavarog a por, süt a nap ezerrel. A búzaszemek ömlenek a pótkocsikra, a vezetők már szállítják is a szárítókban a kész gabonát.

Nem így volt ez hajdanán. Még a paraszt embereknek is embert próbáló volt az aratás, pedig ők tavasztól ősz végéig a mezőkön dolgoztak. Micsoda fizikai állóképesség kellett ahhoz, hogy hajnaltól-estig dolgozzanak.
Még csak a hold világított, már indultak a férfiak kötelet vetni. A levágott búza szárakat vízben áztatták kicsit, megsodorták és sorban rakták. Pirkadatra megérkeztek az asszony személyek és a napfeljöttével reggeliztek. Szalonna kenyérrel, gyümölcs járta. Előtte egy kupica pálinka, utána jóféle házibor, de csak mértékkel, egy-egy pohárral. Mikor a nap felszárította a harmatot megkezdődött a munka.
Elől a markos férfiember nagy ívben rendre kaszálta a megérett búzát, mögötte a marokszedő, asszony, vagy fiatal lány lerakta a kötelet és kévét szedett a sarlőval a levágott rendből, rárakta a kötélre. A bekötés általában az idősebb nagyapák feladata volt. Délig folyt a munka egy-egy cigaretta szünetre álltak meg a férfiak, vagy ittak a nőkkel együtt a tikkasztó melegben. Délre megérkezett az ebéd, amit általában a kamasz lányok szállítottak ki kosárban ki gyalogosan, ki kerékpárral.
Bármilyen messze volt a terület a falutól, úgy kellett a főzést megszervezni, hogy délre érjen ki az ebéd. Ekkor a hűvös fák alá -ha volt fa - vonult a társaság és elfogyasztotta az ebédet.
Én is hordtam több km-re, már tíz órakor elindított anyukám, hogy kiérjek délre.
Az ebédnek aratáskor táplálónak kellett lenni. Ha nem is volt hús köznapokon, aratáskor minden nap hús került a fazékban. Csirkéből húsleves, a főt húst kirántották és dísztelt krumplit, uborka salátával raktak mellé. Vagy hidegre hűtött tejfeles bableves, csirkepaprikás. Az ebédet kiszállító gyermekek mindig együtt ettek az aratókkal. . Egy fél óra pihenő következett az ebéd után, volt aki, pl. az én apám még aludni is tudott az arcára tett kalappal a szűk pihenő alatt.
Aztán a munka folytatódott késő délutánig. Este felé a kévéket összehordták és keresztekben rakták. A legfelső kereszt volt a pap. Az asszonyok ekkor már haza mentek, mert otthon éhesen várta őket a sok állat. Etettek és vacsorát készítettek.
Úgy tíz óra körül talán már ágyban is kerültek és a virradat már fent találta őket.
Egyetlen nyáron voltam marokszedő, akkor is úgy, hogy az öt évvel idősebb bátyám szedte az egyik rendet, én a másikat. Jó tövises volt a búza, össze-vissza szúrta a kezem. Reggel-este a szúnyogok csíptek, nappal meg folyt rajtunk az izzadság a meleg miatt , a por belepte, akkor meg az viszketett.
Nem volt egy leányálom, el is mentem ősztől tovább tanulni, rájöttem nem nekem való ez a nehéz munka.

Tárgyak és emberek


Az üvegváza tisztes kort ért meg a vázák életét figyelemben véve. Negyvennyolcadik évét tapossa nálam. Nászajándékban kaptam az esküvőnkre s bár hihetetlen, túl élte három leánygyermek és hat fiú unoka növekedését. Igaz, hogy többet volt a szekrény tetején, mint az asztalon virággal az öblében. Szép ez a váza a ráfestett két hosszú lábú madárral- talán szürke gémek vagy mik- a nádszálakkal, a pillangóval, lehet, hogy giccses kicsit, de csak hosszú szárú virágok néznek jól ki benne. Mint pl. a képen látható liliom.
Úgy lehet ez a tárgyaknál is, mint az embereknél. Egyik túl él mindent ami elképzelhető, a másiknak meg valami baleset, vagy betegség folytán véget ér a tündöklése.
Amikor a vázát kaptam, a lakodalmam napján, sok szép ajándék társult még hozzá. Gyönyörű cseh étkészlet, igazi porcelán, aminek sajnos már csak töredéke van meg. Eltörött két tál, az összes kistányér, a lapos tányérokból is kettő, de csodaképpen megmaradtak a mélytányérok, a fedeles tál és a mártás kiöntő.Van még egy rózsaszínű üveg süteményes készlet is: nagytányér, hat kistányér sértetlen állapotban. Hogyan-miként maradt meg felfoghatatlan. Ünnepeken, névnapokon használtam ezeket is, akár azokat, amelyek rég kidobásra ítéltettek.
Divat jött-divat ment, a megmaradt kedves tárgyaimra vigyázok nagyon, bár egy rossz mozdulat és....

Csí




"Eresz alatt fecskefészek,
fecskemadár sírva nézlek.
Te voltál itt a múlt nyáron,
nem hagytál el mint a párom.
Látlak-e még fecskemadár?
Lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?
/:Ha én akkor már nem élek,
azért nálunk rakjál fészket.:/


Minden tavasszal figyelem a fecskék érkezését. Az idén jóval később és jóval kevesebben érkeztek. A tavalyi meglévő fészkeket egy kivételével üresen hagyták. Pedig hogy vigyázok én arra meszeléskor, le ne üssem véletlenül.

A lakóházból a melléképületekbe vezetéken jut el az áram egy vastag műanyaggal borított dróton keresztül. A kerti pihenővel szemben ezen a dróton évek óta megpihent egy fecskepár és kedvesen csivitelt nekem. Próbáltam őket lefotózni, nem nagy sikerrel, mert mikor észrevették, hogy nézem őket nyomban elrepültek.

Az idén egy magányos fecske ül olykor ugyanezen a helyen. Egy ideig azt gondoltam a párja őrzi és melegíti a tojásokat, ám már kikeltek a fiókák - édes négy sárgacsőrű apróság, de az én kis vendégem csak egyedül csivitel nekem a villanydróton.De mindig ugyanazon a helyen, talán egy cm.-el sem odébb. Vajon hazafelé útközben elvesztette a párját és nem talál másikra? Olykor felkapva a fejem odanézek,hogy talán ketten vannak, mert úgy hallik, mintha két hang szólna.

Mikor Fekete István regényét a Csi-t olvastam megsirattam . Olyan emberszerűen írja le az író a szeretetet, a hűséget, amit a beteg társa iránt érzett a Csi-nek nevezett madár.

Esténként párosan repül suhanva az alkonyati égen a többi fecske. Gyűjtik az elemózsiát a sárgacsőrű fiókáik számára. Csak az én árva kis fecském ül egyedül a dróton és csiveg-csicsereg. Vajon mit mesélhet? - de jó lenne tudni a madarak nyelvén.

Régi Húsvétok




Azok a régi húsvétok bizony mozgalmasabbak voltak, mint a mostaniak.

A mi falunkban nem volt mindig divat a húsvéti locsolkodás. Kb. a hatvanas évek elejétől indultak el kis- és nagyfiúk, sőt meglett férfiak is, hogy meglocsolják a rokonságban lévő lányokat asszonyokat. Locsoltak az osztálytársak, barátok, nem utolsó sorban az udvarlók, ha már nagyocska volt a lány.

Nekem három lányom lévén volt locsoló bőven.

Készültünk a húsvétra süteménnyel, pogácsával, szendviccsel, sonkával és az elmaradhatatlan piros tojással. No meg pénzel a kisfiúknak.

A lányaim kiskorukban izgatottan készülődtek, szép ruhába öltöztek, úgy várták a kis gavallérokat.
A pénz egy tálkában előkészítve, a színes festett tojások az asztalon az étkekkel italokkal együtt. Gyerek csak szörpöt kapott, a felnőtt meg alkoholt.
Reklamálták is annak idején a lányaim, hogy ők miért nem mehetnek legalább délután locsolni. Jönnének délelőtt a fiúk, ők meg délután, így lenne igazságos.
A nagy igazságosztók! - Ma is azok.
Így aztán nálunk évtizedeken át csak kiadás volt húsvétkor, bevétel semmi.
Most, amikor hat fiú unokám is van lejárt a locsolkodási szokás. Az anyut meg a mamát még meglocsolják, de már a rokonokhoz, osztálytársakhoz nem mennek el még a kicsik sem, a nagyokról nem beszélve.

Engem még asszony fejjel is meglocsoltak a komák, a szomszédok, a bátyáim, a sógoraim.

Szegény uram nagy locsolkodó volt. Mindig úgy indult, hogy a komaasszonyát, aki a falu tulsó felén lakik feltétlen meg kell locsolni. A terv jó volt, csak a kivitelezés nem úgy történt. Mert hát kezdte a szomszédasszonyokkal, a sógornőkkel és ahogyan haladt egyre több jó ismerőshöz kellett feltétlen bemenni. A locsolkodás után egy pohárral ugye kötelező volt elfogyasztani. Itt bor volt, amott meg sör, hát mire a komaasszonyhoz ért bizony-bizony kapatos volt kissé.
Hazafelé megint csak betévedt ide-oda, hiszen olyan sok jó embere volt. Estével hazaérkezvén még az is nagy teljesítmény volt részéről, hogy az ebédlőben lévő heverőig eljusson.

Persze a többi locsolkodó férfival is megesett ugyanez - tisztelet a kivételnek.

Szegény koma, aki már szintén a temetőben van a többi jó baráttal együtt biciklivel járt locsolni. A mi utcánk kicsit lejtős, ami szokatlan az alföldön, ő meg jött a járdán gyorsan lefelé. A beton villanyoszlop lehorzsolta a fülét, vérzett erősen. Én ijedten törölgettem, ő meg nevetve mondta:
"Az semmi, de a két üveg sör ami a zsebemben van nem tört el, az a fontos, azt a komámmal mindjárt megisszuk." Az uram már békésen aludt a heverőn, én kérleltem, hogy ne költse fel.
Ám a koma olyan hangosan szólongatta, hogy mindjárt megébredt. Megitták a két sört, meg még kettőt az asztalról, úgyhogy nótázás lett a vége. Nem mondanám, hogy el voltam ragadtatva...

Istenem - bár most is itt nótáznának úgy, ahogy a többi jó barát, akik már elmentek!
Hogy szerették az életet, a víg társaságot! Ha munka volt, összefogva keményen dolgoztak, ha mulatni lehetett, akkor keményen mulattak. Éltek, míg lehetett.

A sarok


A sarok két utca találkozásánál van. Kicsi hosszú ház, előtt pad, vagy ahogyan nálunk mondják lóca. Ha beszélni tudna ez az öreg szúette jószág, sok érdekes dolgot elmondana.
Magányosan árválkodik most, pedig hajdanán annyian ültek rajta, hogy volt akinek már hely sem jutott. Vagy hozott magával egy kisszéket, vagy egyenest az árokparti fűre tanyázott le és onnét hallgatta a padon ülőket. Mert téma ugye mindig akadt.
Délutánonként asszonyok foglalták el a kis padot. Gyereket dajkáltak, nyaranta szárazbabot fosztottak, tavasszal zöldborsót,vagy csak kiültek kis tereferére. Három utcából még a harmadik háztól is eljöttek ide, főleg vasárnap délután kimosakodva, tiszta kötényben megtudni mi újság a faluban. Ki kinek udvarol, kit jegyeztek el, mikor lesz a lakodalom, ki maradt el a szerelmétől, ki halt meg - vagy xy-nak milyen nagy kára, milyen nagy haszna esett. Na egy kicsit pletykapad volt ez a lóca, minek is tagadnánk. Tudjuk jól, ha két ember összejön a harmadikról beszél - még a férfiember is, hát még az örök kíváncsi asszonynép.
De nem csak a hírek továbbítására szolgált az ülő alkamatosság. El lehetett itt panaszolni, ha valami nagyon fájt, de örömről, sikerről is beszéltek itt. Az öregebb vigasztalta, bátorította a fiatalabbat s fordítva is megtörtént. Főztek, sütöttek szóban, receptet cseréltek, otthon kipróbálták az újonnan tanult ételt. Klub volt ez a javából, mivel azokban az időkben nem volt még faluház, a férfiak egy része a kocsmában találkozott, de oda asszonyszemélynek tilos volt bemenni. Még olyan is megtörtént, hogy egymással örök haragban lévő asszonyok is kiültek a padra - egymástól a lehető legtávolabb, köztük azok, akik mindkét féllel jóban voltak ide is- oda is beszélgettek. Nyári estéken este nyolc óráig folyt a trécselés, majd kis időre csend lett a pad körül.
Tíz-tizenegy körül fiatal legények foglalták el a padot. Egy sor koma a közeli házakból. Kocsmából hazatérve, vagy az udvarlásból itt beszélték meg a napi történéseket. Nevetgéltek nagy hangon vicceket meséltek, cikizték egymást éjfélig is. Innét indultak portyázásra a szőlőskertekben cseresznyeérés idején, ide tértek vissza és mesélték, hogy megkergette őket a csősz.
Micsoda élet folyt valamikor a pad körül. Mostanában üresen árválkodik a kis pad, a régiek a temetőben, a mostani falusiak nagy része behúzódik és csak magának él.
Azért nem mindenki ám! Mert nyári délutánokon még mindig látni itt-ott kapu előtt tanyázókat. Csak a főutcánkon van legalább egy tucat pad s délutánonként, főleg vasárnap üldögélnek, beszélgetnek férfiak, nők vegyesen. Idősek persze, mert a fiatalok máshol keresik a szórakozást.

Karácsonyi pillanatok

Karácsony másnapján Debrecenbe utaztam a lányomhoz és az unokámhoz. A csatlakozásra közel háromnegyed órát kellett várjak. Beültem a váróterembe, ahova kis idő múltán bejött egy család: apa, lánya és a kisfia. A fiú elég hisztisen viselkedett,minden áron bele akart nézni az apánál lévő ajándék szatyorba, az apa durván rászólt, majd a kezét is ráemelte. Látszott, hogy ez nem első eset, mert a gyerek ijedten kapta arca elé mindkét kezét. Csendesen sídogált. Ekkor egy másik család érkezett. Mint az orgonasíp vonult be hat gyerek - fiúk,lányok vegyesen. Mögöttük a szülők. Csendesen leültek a padokra, az anya pár perc múlva kibontotta az úti csomagot és minden gyereknek egy-egy nagy szelet mákos bejglit nyújtott. A másik oldalból nézte ezt a sírdogáló gyerek, mindjárt kapott ő is egy nagy darab süteményt. Aztán kártyát vettek elő a gyerekek és azt rakosgatták. Volt közöttük egy dwan kóros kislány, az félrehúzódva üldögélt. Hol egyik, hol a másik gyerek ment oda hozzá és megsimogatta az arcát. Ahogy az apa is megölelgette hol az egyik, hol a másik gyereket, majd a vékony fáradt arcú asszonykáját is. Úgy meghatódtam a látványtól. Megszólítani resteltem őket, pedig szívem szerint gratuláltam volna a népes családhoz. Hogy édes gyerekeik voltak e, vagy esetleg kihelyezett gyerekek nem tudom, de olyan béke és szeretet vette körül őket, hogy azóta is előttem vannak. Igazi karácsonyi ajándék volt látni őket.

Régi szilveszterek


Szomorú, de én már csak az emlékeimből élek szilveszter tekintetében.
Talán tíz éve is van annak már, amikor még együtt a párommal társasággal szilvesztereztünk.
Felréved most az emlékezetemben egy régi-régi szilveszter, az első, amit baráti társaságban a még csak udvarlónak titulált későbbi férjemmel együtt töltöttünk.
A barátjának volt egy telente nem használt szoba-konyhás melléképület, azt fűtötték be jó melegre és ott jött össze a társaság. Ez alig negyvennyolc éve történt 1960 szilveszterén.
Mi lányok felöltöztünk szép csinosan a ma retrónak nevezett divat szerint. Volt egy türkiz színű csíkos ruhám könyékig érő raglánujjakkal.princessz szabású -karcsúsított - egy nagy aranyszínű kerámia gombbal díszítve.Hozzá csipke selyem harisnya, tűsarkú cipellő és csipkekesztyű - hófehér - bizony! Nem adtuk alább mi falusi kis nagylányok. Igaz, hogy fáztunk nagyon az egyszál vékony szövet ruhában, nem beszélve a cipőről. Olykor hazaérkezés után bálból, lakodalomból, mulatságról úgy kellett életre kelteni dörzsöléssel a már kékülő lábunkat, talán még meg is fagyott egy kicsit, mert hát hosszúra nyúlt a búcsúzkodás a kapuban. Hallottuk mi, hogy Pesten némely nő arra vetemedik, hogy csizmát húzzon, hát még ilyet - egy csínos ruhához csizmát! - megáll az ész.
A fiúk természetesen öltönyben, fehér ing, nyakkendő, fényesre suvickolt félcipőben bedobott séróval, bekölnizve jó kis szegfű kölnivel - ez még a jobbik fajta volt, az én udvarlóm ezt használta, ma is érzem az illatát, ha lehunyom a szemem és a levegőbe szimatolok - viszont mások a rettenetesen büdös orosz kölnivel, vagy borotválkozás utáni pitralonnal szédítették a lányokat. Hát némelyik illat valóban szédítően büdös volt.
Hosszú összeeszkábált asztalokat, kétfelől ugyancsak házilag gyártott lócákat raktak be. Az asztalok szőnyeg papirral voltak letakarva, a lócák meg ócska pokrócokkal. Ugyancsak kellett vigyázni, hogy a félrecsúszott pokrócok alól kikandikáló durva, szálkás fa össze ne húzza a szép csipke harisnyánkat.
Mindegy a körülmények ellenére mi bizony jól éreztük magunkat. A fiúk hoztak házibort, szódavizet régi szódás üvegekben,sült kolbászt, fasírtot kenyérrel, mi lányok pogácsát, süteményt.
Zene is volt egy szál hegedüst fogadtak meg a fiúk , talán Kun Gyula bácsit, meg egy klarinétost, az biztos, hogy Kiss Mihály bácsi volt.
Beszélgettünk, Jenő végeérhetetlenül mondta a vicceket, énekeltünk, táncoltunk.
Fiatalok voltunk, szerelmesek, hát hogyne éreztük volna jól magunkat.
Éjfélkor aztán a hirtelen lekapcsolt villany miatti sötétben boldog új évet kívántunk egymásnak, a fiúk meg kiabálták: Szabad a csók !!!

Azok a régi telek





Este mikor lefekszem behunyom a szemem és visszarepülök az emlékeim szárnyán az időben gyermekkorom világába.
Mostanában azokra a régi havas, jeges telekre gondolok, amikor alig vártuk, hogy vége legyen az iskolai óráknak s bekapva az ebédet már futottunk a szabadba síkózni, korcsolyázni a jégen, szánkóval eresztőzni az akkor még nagyoknak látszó dombokról.

Valahogy keményebb telek voltak azokban az időkben. Már Mihály napján deresedett a porostón a fű, mikor átvágtunk rajta, hogy megköszöntsük nagyapámat. Imre napjára meg fagyos zúzos időre ébredtünk olykor. Ma is előttem van ahogy bámulom iskolába menet, hogy csillog egy-egy füszál teteje mint milliónyi gyémánt.A drótkerítéseket behúzta a zúzmara. Egy kis pálcával végighúztam és csak perget-pergett lefelé a csillogó_villogó fehér zúz. A fák is hófehér menyasszonyokká váltak ilyenkor. Aláálltam, megráztam az ágakat és hirtelen én is hófehér menyasszony lettem.
Az erősödő napsugarak még novemberben egykettőre eltüntették a mesebeli tájat és ismét kopár, sáros lett körülöttem minden. Szerettem a sejtelmes ködös reggeleket is. Nem lehetett ilyenkor ellátni csak pár méterre. A Porostó is ködbe burkolózott és a szőlőskert fái, bokrai, ahogy átderengtek a ködön nekem várkastélyokká váltak.
Decemberben már biztosan leesett az első hó. Hófehér, puha takaróba burkolózott a falu. Csak a kémények fekete füstje pöfékelt az ég felé. Tapostuk a nagy havat, a világért sem mentünk az elsepert utakon, inkább a szűz havon bóklásztunk a szekérúton. Arcunkat, kezünket vörösre csípte a hideg hó, mire megépítettük az első hóembert. Szemei szénből, orra sárgarépából, kezében cirokseprű, fején meg egy ócska bögre vagy bili kalap helyett. Közben hógolyó csatákat vívtunk és csak nevettünk, csak nevettünk, nem törődve azzal, hogy átázott a ruhánk a cipőnk. Úgy kellett beparancsolni bennünket ruhát, cipőt váltani és melegedni kicsit a befűtött kemence mellett.
A disznóölés általában Imrenap tájékán megtörtént. Mi gyerekek is korán keltünk ezen a napon, mert látnunk kellett a perzselést szalmával, sőt ilyenkor hosszu pálcákkal bele is túrhattunk a tűzbe, ami, mivel tüzet gyújtani egyébként szigoruan tilos volt igen izgalmas játéknak bizonyult. A hízó megszúrását viszont nem bírtam nézni,befutottam a házba és betapasztott füllel vártam, hogy elhalkuljon a visitása.A bontás viszont nagyon érdekes volt. Ott lebzseltünk a felnőttek lába alatt és figyeltük hogy milyenek a belső szervek: a máj, a szív, a lép, a belek. Az utóbbi büdös volt a kényes orrunknak, főleg akkor mikor önteni kellett egy ócska kancsóból a meleg vizet a kimosásukkor. Megkaparva, jól átmosva, ecettel és szódabikarbónával szagtalanítva, megtöltve már egészen jó illata volt, hát még mikor megsült a húrka, kolbász a kemencébe. Ilyenkor orjalevest főzött anyukám, toros vagy töltöttkáposztát, sülthúst. Reggelire meg hagymás vér volt, meg pogácsa. A hidegbe kellett a férfiaknak egy kis melegítő ital, ami hajnalban pálinka majd később forralt bor volt. A borban még mi gyerekek is belekóstolhattunk. Ilyenkor összejött a család és együtt végeztek minden tennivalót és együtt ebédeltünk, vacsoráztunk. Mi gyerekek meg játszottunk a hízó kimosott és léggömbnek fúlyt hólyagjával.
Disznóölés után volt ennivaló bőven, de pazarlás akkor sem lehetett, be kellett osztani egy évre a következő disznóölésig a készletet.

Abban az időben falun még nem járt a Mikulás és a karácsony Jézuskája sem, csak néhány módosabb portán.
Anyukám megsütötte a szokásos túrós, diós, mákos lepényt, megfőzte a tyúkhúslevest csigatésztával és néhány szaloncukrot akasztott a nagylóca végében telelő rozmaring ágaira. Ez volt az ünnep.És mégsem érzem úgy, hogy hiányzott volna nekünk az a sok játék, amivel a mai gyermekek el vannak halmozva. Kívántunk egymásnak boldog ünnepet és tényleg boldogok voltunk . Volt meleg házunk, étel az asztalon és szerettük egymást, ez elég volt nekünk. Nem volt villany úgy tíz éves koromig nyilván rádió sem, nemhogy tv,videó,dvd,számítógép, nem is hiányzott, mert nem tudtuk mi az. Apukám felolvasott esténként az éppen soron lévő regényből, majd miután megtanultam olvasni úgy belefeledkeztem egy-egy könyvbe, hogy se láttam-se hallottam.
Soha nem unatkoztam.
Téli estéken tanyázni jártunk rokonokhoz, ismerősökhöz, meg hozzánk is jöttek olykor. Nem volt még közvilágítás, én vittem elől a viharlámpát és annak a gyér fényénél közlekedtünk. A felnőttek beszélgettek. anekdótáztak, mi gyerekek játszottunk, vagy ámulva hallgattuk őket.

Január-februárban megjöttek a nagy hidegek, volt olyan nap, hogy reggeltől-estig hordta a szél a havat. Ilyenkor belülről az ablakon figyeltük a téli időt. Aztán kisütött a nap és a keményre fagyott havon lovasszánnal szánkázni vittek minket.
Siklott a szán, a lovak nyakában csengő csilingelt. Szép gyermekévek, de messze vagytok!

Néném

Igy emlegettem a családomban. Megyek nénémhez. Mondta néném. Sajnos nmár nem mehetek hozzá, nem beszélgethetek vele örömről,bánatról. Mindig...